Sötétség, félelem.
Ez a két tényező vett körül napok óta, és úgy éreztem, minden nappal mélyebben fúrja belém mérgező karmait. Fojtogatott, nem eresztett, én pedig egyre gyengébb lettem, de csak lelkileg. És ettől a lehető leghamarabb szabadulni akartam, utáltam a gyengeségeim, még magam előtt is szánalmasnak véltem kimutatni, hisz egészen hat éve határoztam el magam. Voltak elvárásaim magammal szemben.
A szobám falai közt kuksolva a sötétben vártam a megfelelő pillanatra. Egy kisebb bőrönd pihent mellettem a falnak támasztva minden szükséges dologgal telepakolva. Remélem mindent elraktam. A polcok porosan figyeltek, melyeken már semmi sem volt, egyetlen árva szekrényem üresen vetett árnyékot a szőnyeges padlóra. Megkopott lámpám szomorúan figyelt az íróasztalomról, tudta, hogy többet nem fog fényt szolgáltatni nekem gyászos estéken. És én is tudtam. Ma éjjel mindent magam mögött hagyok.
A folyosón hirtelen becsapódott egy ajtó, amitől a hátam mögött lévő megremegett, és lehullott még egy adag vakolat a szemben lévő falról. Alig maradt rajta valami, hiszen Huck sosem vette a fáradtságot, hogy akár egyszer is felújítsa ezt a szobát. Kereken 13 éve éltem itt, de egy olyan esetre sem emlékszem, hogy a festék émelyítő szaga hömpölygött volna egyenesen az én szobámból. Nem, az enyémből nem. De az övéből, vagy bárhonnan máshonnan minden évben kúszott ki egy adag. Rohadtul gyűlölök itt élni, az egyszer szent. Az ablakon esőcseppek vertek zajt, mint ezer ujj kopogása estek neki az üvegnek és ostromolták, de semmit nem értek el vele. Így van. Mint, ahogy én sem érek el semmit azzal, ha most elmegyek. A félelem ezután is ott lesz bennem, és addig fogja körülöttem tekergetni mocskos láncait, mígnem gúzsba köt.
Éjjel fél kettőt mutatott a falióra. Talpam alatt a lépcsőfok panaszosan felnyögött, ahogy óvatosan ráhelyeztem súlyomat. Arcom grimaszba torzult, ahogy újra megreccsent a fa, és féltem, hogy a fent alvó démon meghallja. Fejemet rögtön az ajtaja felé kaptam, és egy pillanatra megdermedtem. Még levegőt is alig mertem venni, de nem észleltem mozgást, így gyorsan megtettem még azt a pár lépcsőfokot, ami még maradt, de a legutolsónál már nem volt szerencsém. Ahogy féllábbal ráléptem, alattam a fa minden eddiginél hangosabban reccsent meg, majd ketté tört, és megpróbált a mélybe szippantani, de még időben leugrottam.
A folyosón lévő ajtó azonnal kicsapódott. Huck körülnézett a folyosón, majd mikor meglátott engem a lépcső aljánál állni, izomból nekivágta azt a szerencsétlen ajtót a falnak, ami be is repedt azon a helyen, ahol találkozott a kilinccsel. Dühösen megindult felém, mire végigment rajtam egy pánik hullám, de szerencsére hamar kapcsoltam. Koszos, fekete tornacipőmet magamra rángattam, de az egyik felét így sem húztam fel rendesen. Nem kötöttem be őket, az idő vészesen szorított, vonakodott kedvezni nekem egy kicsit is. Megragadtam a kabátom újját, mikor megreccsent, majd eltört egy, majd még egy lépcsőfok. Veszélyesen közel volt, és tudtam, mennyire erőszakos, ezért tartottam attól, mi lesz, ha most elkap. Bármennyire is próbáltam erős maradni, már tudtam, hogy semmi esélyem, és nem fog sikerülni.
Na, előjött a kis pesszimista.
Hihetetlen, hogy még ilyenkor se tudod befogni!
Hagyjál már! Azt csinálok, amit akarok!
Sóhajtottam egy nagyot. Hihetetlen, hogy a démonjaim még ilyenkor is tudnak zaklatni. És még fittyet is hánynak arra, hogy milyen az állapotom! Utálom a kis dögöket…
Hirtelen megragadta valaki a a kabátomat szorongató karomat, és teljes erejéből szorítani kezdte azt.
Ennek biztosan marad nyoma…
– Mit képzelsz, hová mész? – morogta a fülembe figyelmeztetően.
– Ahhoz neked semmi közöd! – sziszegtem, és arcon köptem. A folyadék lassan folyt le a bőrén, csillogó, hosszú csíkot húzva rajta.
– Ó... – fordította el fejét, és úgy törölte le a nyálcsíkot arcáról, hogy azt hittem, mindjárt letépi a bőrét. – Ez nem volt valami jó döntés, te is tudod.
– Szerintem meg nagyon is jó döntés volt! – vigyorogtam az arcába. Szemei az eddiginél is jobban elsötétültek, és gyilkosan meredtek rám. Megfordított, nekivágott a falnak, mire én nyekkentem egy hangosat. Szerintem eltört pár bordám. Arcomat egy kézzel szorosan fogta, ujjai belemélyedtek bőrömbe. Iszonyúan fájt, mégsem mutattam ki túlzottan. Nem szabad, hogy azt lássa, megtud törni. Mert nincs így.
– Megmondjam én mi a jó döntés? Ha most jól szétverlek, hogy megtanuld, hol a helyed, te kis cafka! – most ő köpött le, miközben vérben forgó szemeiben láttam magamon a foltokat, amik a legutóbbi pár napban képződtek rajtam. Na, nem csak úgy magától, természetesen "odafestette" őket ez az ördög.
– Tudod, meddig fogom még eltűrni, hogy így bánsz velem! A ragya cifrázza ki az ótvaros pofádat, hogy dögölnél meg ott, ahol vagy! – kiáltottam magatehetetlenül, mintha könnyíteni tudnék magamon, de a felhalmozott sérelmek még csak negyedét sem tudnám ennyivel elintézni.
Kezemet rányomtam karjára, ujjaimat szorosan rákulcsoltam, és megpróbáltam távol tartani magamtól, de minden erőfeszítés hiába való volt. Nem akartam feladni.
Ekkor halvány fény szűrődött ki a férfi karját szorongató ujjaim közül, mire teljesen ledöbbentem.
Mi ez?
Elkerekedett szemekkel szenteltem teljes figyelmem a bal kezemnek. A bőrömet egy tengerkék cifra jel díszítette, melynek fénye egyre csak erősödött, növelve bennem azt a gyanút, hogy talán nem magam felé kéne tartanom a tenyerem, és habozás nélkül Huck arcába nyomtam. Éreztem, ahogy tompa fájdalommal távozik belőlem valami, és a megfelelő célpontra bocsátja ki legerősebb fegyverét. Láttam, ahogy vakító fényével egy roppant erős lökéshullámot bocsát ki. A férfi teste egészen a szemben elhelyezkedő falig repült, áttörve az ablakot csapott egetrengetően nagy zajt. Viszont közel sem akkorát, mint egy lövés, de ez mindegy.
A szívem kétszázzal vágtázott a mellkasomban, úgy éreztem, mindjárt kitörik a helyéről.
– Úr Isten... – pillantottam a kezemre elképedve.
– Basszus – hallatszott egy halk szitkozódás a betört ablak felől.
Ekkor ugrott be, hogy talán össze kéne szedni magam, és eltűnni innen örökre.
A kabátomat gyorsan leakasztottam a fogasról, valójában letéptem, így kapott egy aranyos kis lyukat. Majd elviszem szabóhoz. Vagy megvarrom magam. A táskámat, és a bőröndömet felkapva kirontottam az ajtón, még csak be sem zártam magam után. Nem vesztegethettem az időm, minél előbb el kellett tűnnöm.
– Állj meg, te hálátlan picsa! – kiáltott utánam a ház előkertjében kúszva. – Még nem végeztem veled! Hallod?! – Rikácsolt, az egész utca tőle hangzott, de nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy elmebajos, ezért feleslegesnek véltem, ha komolyan veszem. Kiengedtem az eddig bent tartott levegőt, amikor kiléptem a kertkapun, és megláttam, ahogy a szemben lévő ház ablakából figyel valaki.
Körbenéztem, miközben letöröltem arcomat a mocskos nyálától, de csak ennek az egy háznak, egyetlen ablaka árasztott fényt. Hideg borzongás futott végig gerincem mentén, és nyelnem kellett egyet, hogy a számban képződő rossz íz eltűnjön, és ne figyelmeztetés legyen a számomra. Végül futva belevágtam a végtelen éjszakába, és vissza se néztem. Azt hittem ezzel mindennek vége lesz, de mint később kiderült, ez koránt sincs így.
Bevallom: rettegtem attól, ami odakint van. Nem tudtam mi vár rám, és kivel futhatok össze, mert nem egyszer volt már, hogy megpróbáltak elrabolni. De ahogy a bal tenyeremre pillantottam, és észrevettem, ahogy halvány kék fényén világít az a fura valami, éreztem, ahogy egy kicsi magabiztosság száll belém. Ez lenne az új fegyverem? Egyáltalán mi ez? Honnan van nekem ilyenem? Hogyan tudom használni? Mi történik velem?
Minderre még nem tudom a válaszokat, de az biztos, hogy meg fogom találni. Bármi áron.
Sziasztok!
Nagyon remélem, hogy tetszik a prológus, és felkeltette az érdeklődésetek. Ígérem, hogy egy igazán izgalmas történetet olvashattok majd pár hónap múltán. Nem várom, hogy brutál nagy számban legyetek, mint érdeklődők. Sőt, igazából nem várok semmit, csak kíváncsi vagyok, mennyien lesztek, és estelge még talán véleményket is írhatnátok, ha felfedezitek ezt a történetet, előbb, vagy utóbb.
Üdvözöllek e sötétséggel borított szerény kis világomban, erretévedt kóbor lélek! :)
Melissa xx
