Összegezve pár dolog, ami a fejemben motoszkál (cenzúrázott)

Sziasztok!/Hi everyone!/Annyeong!/Konbanwa! :3

Gondolkodtam azon, hogy talán mit kéne ebbe a bejegyzésbe írnom. Szóba jött az, hogy talán boldog karácsonyt és lassan még boldog új évet is kívánok nektek, de annyira furán jönne ki a két ünnep között, úgy, hogy karácsony már régen elmúlt, az újév meg csak pár nap múlva "látogat" meg minket. Attól még megtehetném, és meg is fogom. De előtte pár dolog. 

Igazából nem tudom, miért egy külön bejegyzésben írom meg azt, amit eddig a fejezetek/részek elején vagy végén szoktam, ez momentán teljesen eltér a szokásomtól. Aki olvasta a másik, jelenleg szünetelő történetem, az tudja, miről hablatyolok. De néha kellenek változások, és talán kicsit unalmas is lehet majd ez a bejegyzés, mivel szeretek dolgokat hosszasan kifejtegetni. Na mindegy, ki hogyan érzi.

Először is, köszönöm, hogy vagytok már egy páran, akik olvassák a történetet, bár csak a megtekintésekből láthatom. Bízok benne, hogy ez néha másmilyen formában is megmutatkozik a részetekről.

És, ahogy az nyilván valóan észre is vehető, hogy felkerült a blogra a legeslegelső fejezet, amit már nem egyszer végig néztem, még sem vagyok benne teljesen biztos, hogy jó ez így, de már úgy is mindegy. Ha leszek újra olyan hülye, hogy visszaolvassam, és kipattanjon a fejemből jobbnál jobb ötlet, ennek következtében, pedig újra akarjam írni, akkor ott helyben fejbe fogom magamat csapkodni. Inkább hagyom a p****ba, gondolván, hogy már megírtam, átnéztem nem egyszer, akkor utána már ne is legyen rajta javítani való. Csak tudjam, hogy milyen történet szálat, mivel fonogatok itt össze és mi volt előtte. xD

Áh, úgyis elcseszed... – Na, már megint kezdi ez a kis semmirekellő itten... itt az agyamban! Nem? Nem látod? Áh, mindegy...

Ja, igen és még valami. Ha bármiféle észrevételetek, tanácsotok, sérelmetek és ezek együttes fogalma adódik a történettel kapcsolatban, azt kérlek jelezzétek nekem. Minden kifejezhető egy parányi megjegyzésben. ;) Azok a régi hosszú, hosszú percek, mikor még kommenteket írtam...

 És így utoljára, boldog karácsonyt kívánok nektek! :)

Csak úgy megsúgom, hogy elkéstél vele – szólt közbe az a másik valami a fejemben, ami sokszor szokott hozzám beszélni... és kezd az agyamra menni.

Pofa be!

(Boldog új évet kívánni még azért korai lenne...)

Mel xx

1. fejezet - Szökési kísérlet, avagy az ördög beszél hozzám

A friss reggeli szellő lágyan fújdogált, éreztem is, hála a nyitott ablakomnak, így reggel hétkor egy kicsit vacogva keltem ki az ágyamból.

Szerencse, hogy ilyenkor még alszik az a barom, hiszen ez az egyetlen szakasza a napnak, amikor csendben letelepedhetek a nappali kanapéjára egy bögre forró csokival, és csak úgy elgondolkodhatok egy kicsit, vagy esetleg kieszelhetek egy ütős szökési tervet.

Igen, most ördögien összedörzsöltem a kezeimet... – szólalt meg sosem nyugvó tudatalattim. Esküszöm, néha igazán kedvem lenne leütni ezt a másik énemet. Csak akkor magamat ütném le, aminek sok értelme nem lenne...

Végül lassan, és fájdalmasan ott hagytam pihe-puha ágyamat. Szinte hallottam, ahogy panaszosan felnyög, és utánam kiált, hogy "ne hagyj magamra, kell a fizikai kapcsolat! Szükségem van rá!". De búcsút kellett intenem, és meg kellett céloznom a mellékhelyiséget, mert azért... nekem is vannak szükségleteim, na. (nyilván nem volt erre mindenki kíváncsi.)

A fürdőben állva a saját tükörképemmel néztem farkasszemet, miközben a meleg víz folyamatos engedése szinte már felháborítóan magas szintű pazarlásnak volt titulálható, de engem sajnos hidegen hagyott. Amit a tükörben láttam, sokkoló látvány volt, az jobban érdekelt. Hány napja is néztem utoljára tükörbe? Vagy talán hetek, hónapok óta? Már behatárolni sem tudom, olyannyira folynak össze szemem előtt a napok, még annak ellenére is, hogy van naptár és óra, amin eltudjak igazodni, mégis felesleges.

A képmásom, mint egy élő csontváz bámult vissza rám. Bőröm egészséges színe szinte teljesen eltűnt, helyét egy egyáltalán nem barátságos árnyalat vette át, ráadásul még apró táskákat is kaptam "ajándékba", ami már elég vastag ívben húzódott a szemem alatt. Na, és vajon mitől is...?

Remélem, azért érezhető az irónia...

Úgy néztem ki, mint egy zombi.

Helyesbítek, élőhalott. Igen, ez jobb kifejezés.

– Te, jóságos ég... – suttogtam a kiálló járomcsontomat, és egyben a beesett arcomat kémlelve. Monoton mozdulatokkal lassan elzártam a csapot és pár lépést hátráltam, majd nekiálltam fehérneműre vetkőzni. A fürdő elég nagy helység volt, így nem volt gond azzal, hogy mennyi mozgásterem van. Rendelkezésemre állt bőven, egy bizonyos határig.

Pár másodperc után teljes valómban bámultam a fürdő egyik sarkában elhelyezett egész alakos tükörbe. Valószínűleg akkor és ott betörtem volna a tükröt az öklömmel, de az, hogy sírva rohanjak ki a világból, méghozzá örökre, csábítóbb ajánlat volt. Így legalább megmenekültem volna, ha pedig betöröm, hát... belém állt volna egy pár szilánk, és nem akartam még azért is verést kapni, hogy "bántom magam".

A testem visszaadott képe botrányos valóságot mutatott meg, amit a napok, hetek múlásával aligha észrevettem magamon. A medence csontom, mint egy tű, meredezett a semmibe és a kulcscsontom sem volt sokkal különbebb. Rendesen meg lehet fogni. Aztán ott vannak még a bordáim. Fájdalmas volt magamra néznem, és hadd ne említsem a többit, aminek már csak a gondolata is elkezd öklendezést kiváltani belőlem.

Kérdezte bárki is a többit? – szólalt meg ez a kis köcsög a fejemben.

Csak unottan megforgattam a szemem és próbáltam nem tudomást venni arról, hogy állandóan csak pofázik.

Szerintem eléggé sajnáltattad már magad – szólt közbe gúnyosan. – Inkább tipegj le a konyhába és csinálj már egy szerencsétlen forró csokit! Unom, hogy téged kell néznem, és azt kell eltűrnöm, hogyan nézel ki!

Engem? – kérdeztem vissza. Már most elbuktam. – Te, és én, egy ugyanazon ember vagyunk. Akkor miért használtál egyes szám, második személyt is? 

Fene se tudja! Összezavarsz! Inkább menj vissza aludni, vagy tudom is én, de menj már el a tükör elől!

Aztán se kép, se hang, eltűnt.

Hála az égnek... – sóhajtottam fel.

Ho-   

El ne kezdd! – szóltam rá erélyesen, mert már mondta volna a magáét, de nagyon nem akartam saját magammal hosszas szócsatákat vívni akár órákon keresztül. Valahogy nem éreztem azt, hogy nekem erre most szükségem lenne.

Végül visszakapkodtam magamra a ruháimat. Tavasz lévén egy háromnegyedes ujjú pólót viseltem, hosszú, sovány lábaimra pedig csak egy fekete cica nadrágot húztam, majd egy gyors pillantásra újra megálltam a tükör előtt. Elfintorodtam a látványtól. Utáltam magam, amiért így nézek ki.

Akkor minek állsz a tükör elé, te barom?! – korholt le a tudatalattim. Most az egyszer igazat kell neki adnom. Várjunk csak...

Már megint megszólaltál! 

És akkor mi van?!

Na mindegy, gondoltam, és lementem a nappaliba, ahol kikerülve a kanapét átléptem a konyha küszöbét. Olyan érzésem volt, mintha egy új világba léptem volna, ahol csicseregnek a madarak, és mindent a mámorító virág illat lep be.

De várjunk csak... én egyáltalán nem egy tündérmesében vagyok most. Inkább egy rémálomban, vagy még rosszabb, egy horrorfilmben. Huck a gonosz, a szörnyeteg, én pedig az ártatlan préda, a túsz, vagy ha úgy tetszik, áldozat. És ez egyáltalán nem kecsegtető érzés, mi több, inkább átugranék egy sci-fibe, vagy egy romantikusba, csak ne ebbe a, hogy is mondjam... pokolba írtak volna meg főszereplőnek. Ha valaha is találkozok a szerzővel, jól megmondom neki a magamét. Bár az is igaz, hogy alapból nem én döntök a sorsomról. De visszatérve a történethez...

Amint összedobtam egy gyors forró csokit, és az emeletről lehoztam egy pokrócot, majd szépen bevackoltam magam a kanapé egyik sarkába, kezdődhetett a nyugodt csend. Ja, nem, vagyis de, mert semmi, és senki nem zavart meg.

Mindenféle szökési tervet próbáltam kiötleni, gyártani a fejemben, de egyik sem bizonyult olyan hatásosnak, ahogy lepörgettem a fejemben a lehetséges történéseket. Egy viszont... kivitelezhetőnek bizonyult, de annyira sok volt a kétely, kvázi, ha rosszul sül el a dolog, rohadt nagy bajban leszek.

De még mekkorában.

És akkor még nem is tudtam, hogy hogyan fog történni minden, csak abban reménykedtem, hogy sikerrel járok. Bárhogyan is, de nem volt szabad elbuknom.

A szobájának ajtaja előtt álltam, egy akkora tükörrel a kezemben, amely alkalmas volt felsőtestem eltakarására. Elég éles volt a keret, plusz nem volt rendesen rögzítve a kettő egymáshoz.

Lehet, hogy sokan már tudjátok, mi a francot is akarok én egy ekkora tükörrel a kezemben Huck ajtaja előtt, és az is lehet, hogy egy párotoknak még homályos a dolog, de ne aggódjatok, hamarosan kiderül, ha tovább olvassátok.

Szóval...

A pulzusom az egekben volt, a hasam is görcsben állt, így nem tudtam megállapítani, hogy a szívem épp a gyomrom alján, vagy épp a torkomban dobog. A remegésemet próbáltam leállítani, megnyugtatni magam, hogy nem lesz semmi gond, úgysem hívja rám a zsarukat, de a remegés csak nem maradt abba. Végül csak egy sóhajt engedtem fel a tüdőmből és lehunytam szemem.

Meg kell nyugodnom... meg kell nyugodnom... De ki a fene tud egy ilyen helyzetben higgadt maradni, kvázi, ha ez az első olyan dolog, hogy bárki testi épségét készül veszélyeztetni?!

Senki.

Épp ezért nem agyaltam tovább, csak cselekedtem.

Lassan, és halkan benyitottam a szobába és körülnéztem, de nagyon sötét volt.

A redőny tövig le volt engedve, a függönyök is be voltak húzva, semmi fény nem jutott be a helységbe.

Miért?

Nem foglalkoztam vele annyira, éppen elegendő fény jutott be a nyitott ajtón keresztül, végül erőt vettem magamon és lassú léptekkel megindultam a célpontom felé, aki halál nyugodtan aludt az ágyában és szinte semmit sem sejthetett.

– He? – kapta fel a fejét, én pedig teljesen megijedtem, amit a kétségbe esett arckifejezésem is mutatott. De nem felejtettem el, miért jöttem, és elszánt arckifejezéssel lesújtottam a fejére.

A keretből ezernyi üvegszilánk hullott ki, melyeken megcsillant a nappali fény, kisebb-nagyobb darabkákban. A szemem előtt egy teljes lassított felvételben pergett le az egész és fel nem mertem fogni, hogy az, ha valakit bántani akarok, abban lehet valami gyönyörű is. Pedig van.

Ahogy terveztem a szilánkok egyes helyeken a hátába, vagy a fejének bőrébe álltak bele, amit állatias üvöltéssel fogadott, majd hirtelen felém kezdett kapkodni. A félelemtől és a remegéstől hátra estem a fenekemre, ami kicsikét fájt is, de ez most mellékes maradt. Eltorzult arccal kezdett el felém mászni, láttam, hogy a fehér lepedőjét és párnáját kezdte foltokban belepni a karmazsin vörös vére, amin a fény hatására egy kis kék csillogás kevert. Álljunk csak meg... kék? Kék vér? Na neeem, ilyen vér nincs. Oké, hogy a vénás vér a bőrön keresztül kéknek hat, mert az már egy elhasználódott vér, de...

– Megöllek, te kis csicska! – zökkentett hirtelen vissza Huck üvöltése. Láttam, amint felém kapálózik, és sikeresen el is kapta a lábam, bár annyira azért magamnál voltam, hogy kirántsam erős szorításából, és teljes erőmmel futni kezdjek ki a szobából. Fájlaltam a piros részt a bőrömön, égett, de nem állhattam meg. Nyárson fog megsütni, ha most elkap.

Amint kiértem az hátsó kertbe, megéreztem a kavicsokat pucér talpam alatt, amik szúrták azt. Biztosan tudja, hogy erre jöttem, és hót ziher, hogy már a büntetésemen gondolkodik. Annyira szeretnék már szabadulni ebből a pokolból. Milyen szeretnék? Akarok!

Egy nagyra nőtt és sűrű bokor mögé bújtam el, és képtelen voltam nem figyelembe venni a tényt, hogy vérzik a talpam azoktól a rohadt kövektől. Vérnyomokat hagytam magam után idejövet, viszont szerencse, hogy halvány.

Kösz, ki vagyunk segítve – szólalt meg a fejemben egy gúnyos hang. Már megint kezdődik... – Nappal van te észlény, biztosan meglátja, mert a kavics hófehér, az meg enyhén vörös – a saját agyam okít ki! Szép, mondhatom, de már megszoktam.

Ne rinyálj már! – rivallt rám. – Inkább gondolkodjunk azon, vajon hogyan úszhatjuk meg ezt.

Várj, te most segítesz? Eddig csak gúnyolódni tudtál rajtam... ami elég fura, mivel te én vagyok.

Nem akarsz egy okoskodó klubba jelentkezni? – kérdezte unottan.

Az nem okoskodó klub, te hülye! – mennyire morbid saját magamat lehülyézni?

Na, akkor mi? – na ez a kérdés megfogott.

Most nem jut az eszembe, de az akkor sem okoskodó klub! – a halántékomat masszíroztam. – De nehéz magammal... – sóhajtottam egy nagyot, beletúrtam zilált fürtjeimbe és idegbetegen kitépkedtem a gubancokat, bár enyhén fájt a művelet.

Ismerős. De, figyelj rám – kezdte. – ...az az figyelj magadra... – próbálta magát kijavítani. –... na jó, ez kezd egyre hülyébben kijönni... – és végül ezt annyiban hagyta. – Mindegy, az a lényeg, hogy ki kéne eszelni valamit, mielőtt ránk talál. 

– Delina – üvöltötte a nevemet Huck, elnyújtva az "a" betűt, mintha olyan sok fele mehetnék, talán még a város határán kívülre is, de hallhassam a hangját és tudjam, mennyire dühös most. – Merre vagy? – ismét elnyújtotta azt az egy nyomorult betűt. – Tudod, hogy előlem nem menekülhetsz, mindig megtalállak, akárhányszor eljátszod velem ezt. Ne feledd, ha ezt tovább folytatod, mindig egy lépéssel közelebb kerülsz a pokolhoz! Minden egyes alkalommal!

A bokor mellett lévő fán mindig is fel volt szerelve egy kamera, aminek az alján egy kis tükör volt rögzítve. Felnéztem, és áldottam azt a nyomorultul ótvaros fejét ennek az embernek, hiszen most jól jött, ugyanis láttam merre kóvályog. És pont nem az én irányomban volt, nem láthatott, és kapva az alkalmon csendesen szedni kezdtem a lábaim, hogy minél messzebb kerüljek tőle. Észrevétlenül kijutottam volna a bokor mögül. De nem. Neki meg kellett fordulnia. Nem kellett látnom, hallottam, és szerintem az egész lakónegyed is, ahogy azt üvölti:

– Megvagy, te kis szarházi!

Teli torokból sikítva nekiiramodtam, és szélsebesen futni kezdtem, ami meglepett. Mert eddig nem voltam valami gyors. Sőt, eddig alig futkároztam, csak előle, de úgy néz ki, az is megedzett.

Az előkertben járőröző alacsony, feketére festett robotok ide-oda mászkáltak, és próbáltam elosonni mellettük, hogy ne vegyenek észre, de sajnos ők is olyan beállítottságúak, mint Huck. Akkor vesznek észre, amikor már túl vagy rajtuk. Szirénázva mind megfordult, és elindultak felém, miközben felemelték rövid fekete robot karjukat. Csattogtatták, ami egy kicsit horrorfilmes hatást keltett. Brrrr...

Egészen a kertkapuig hátráltam, és mikor beleütköztem, remegve nyúltam a kilincsért. Nem nyílt ki. Kétségbe esetten kapkodtam a fejem valami egér utat keresve, de sajnos nem találtam semmit. Közben a férfi is felbukkant a ház mellett, és gonosz vigyorral méregetett, ahogy konstatálta, milyen helyzetben is vagyok. Könnyű prédának látszottam, azt gondolhatta, hogy most majd könnyen elkap, de csalódnia kellett. A közeledő robotok már teljesen körém gyűltek, mikor megláttam egy kiálló fadarabot az ajtó mellett, mely pont a combom magasságában lehetett. Aztán még egy feljebb, és még egy... még sem volt olyan kilátástalan helyzet.

A gépezetek kereszttüzében vergődve fogtam magam és megkapaszkodva a felsőbb gerendákban már vettem is a lendületet, hogy átugorhassak a kerítés fölött. Mindjárt, csak egy kicsit... ja, majdnem. Csak én vagyok ilyen szerencsétlen? Teljesen elfelejtkeztem a védő burokról, ami láthatatlan hálót sző a ház köré és szinte lehetetlenné teszi bárminek vagy bárkinek a ki, vagy bejutását. Na és vajon miért kellett ez a bazi nagy védelmi rendszer? Hát persze, hogy miattam! Fél az a patkány, hogy egy szép napon eltűnök, és nem lesz kit bántalmazni. Jaj, de kár...

A burok hatalmas erővel lökött vissza, és a levegőben repülve éreztem kicsordulni néhány csepp sós könnyem. Miért? A következő pillanatban becsapódtam a ház fehérre vakolt falába, egy jó nagy repedést hagyva benne és talán még el is tört pár bordám. Éreztem, ahogy valami meleg folyik le a homlokomon, egészen az államig, ahol lassan lecsöppen. Mutató ujjam hegyével kicsit belerondítottam a folyadék útjába, hogy lecsekkoljam, mégis mi ez a valami és mikor visszahúztam a kezem, elszörnyedve vettem tudomásul, hogy rohadtul vérzik a fejem!

– Befejezted? – lépett elém eltakarva a nappali fényt. Homályosan láttam, így az arcán ülő önelégült vigyort is csak sejteni tudtam. – Bár, mint ahogy azt már nem egyszer elmondtam neked, ha ilyesmi és ehhez hasonló cselekedetekre határozod el magad, mindig durvább sérülésben lesz részed. Egyszer így, egyszer úgy – a hangjában bujkáló sejtelmes és fenyegető hangnem egyáltalán nem tetszett. – De igazából egész nap folytathatjuk, hisz a burkon keresztül egy lélek nem lát minket. Teljesen hangszigetelt és kívülről csak egy nyugodt családi házat látnak. Emellett, ha bárki be akarna ide jönni, sajnos nem tud – adta a sajnálkozó szerepet. – Mi viszont úgy kergetőzhetünk, ahogyan csak akarod, kedves – beszélt hozzám gúnyos hangon. - A mai napon bőven van időm téged kinyírni – vigyorgott a pofámba és, ahogy árnyék vetült az egész arcára, megcsillanni véltem szemében a gyilkolás tüzét, mely szenvedélyesen lángolt zöld íriszeiben.

Ahogy kezdett egyre közelebb hajolni, minden erőmet összeszedve emeltem a lábaimat, és hatalmas rúgást mértem a gyomrába, aminek hatására dobott egy hátast és a haszontalan robotjain landolt. A szemetesvödrök dominókhoz hasonlóan dőltek fel a lökettől egytől-egyig. Arcom grimaszba torzult, ahogy sebesültem feltápászkodtam, és a teraszra vonszoltam magam, ami alig volt tőlem pár lépésre. Nekitámaszkodtam a korlátnak, hogy megpihenjek kicsit, de alig volt időm venni pár megváltó lélegzetet, Huck rögtön támadt is. Hát, úgy néz ki az a gyenge kis rúgás nem ért semmit.

– 2.0-ás robot, köteleket kilőni! – hallottam, ahogy erőteljes utasítást ad az egyik fémdoboznak, ami azonnal cselekszik is. Vaskos köteleit átdobta a korláton, miközben én egyre csak hátráltam, de azonnal kígyó szerűen rám tekeredtek a kezemnél, és a bokámnál, ennek köszönhetően pedig elvesztve az egyensúlyom eldőltem, mint egy darab fa. Becsapódtam a padlóba, amin egy kicsit koppant is a fejem, de ez volt a legkisebb gondom. Fájt, ahogy minden egyes pillanattal szorosabban csüng rajtam az az átkozott zsineg, és szerintem nagyon is az volt a célja, hogy elállítsa a vérkeringésem. Mi ez, valami elvarázsolt kötél, ami ösztönösen akarja megölni az embert, vagy csak bele van kódolva? Mert az biztos, hogy senki nem irányította.

– Állj! – kiáltott fel Huck, és a zsinór egyenletes szorítása félbemaradt. Azt mondtam volna, hogy biztos? – Hogy érzed magad, kedveském? – kérdezte megjátszott érdeklődéssel.

– Mint egy bábú, akit kedv szerint rángatnak ide-oda, és még csak egy fél perc nyugta sem lehet! – fakadtam ki.

– De hát, édesem, egy bábú erre való – tárta szét karjait. – Arra, hogy az ember úgy játszadozhasson vele, ahogy akar és az egy mukkot sem szól, akárhogy tépik, nyúzzák, szaggatják vagy éppen firkálják, nem igaz? Szerinted, hogyha a kisgyerekeknek készült játék figurák tudnának beszélni, egész nap, csak azt mondogatnák, hogy "jaaaj de fááj!"? – kérdezte. – Nem! – üvöltötte az arcomba, aztán egy kis hatásszünet után folytatta. – Nem csinálják, hiszen tudják, hogy ez a sorsuk, erre lettek teremtve, elkészítve, nekik ez lett megírva a nagykönyvben! Gondolj bele, ők nem siránkoznak, ha letépik a fejüket, vagy neki csapják egy falnak!

– De én ember vagyok!

– Tényleg ilyen irreleváns dolgon akadsz fenn? – nézett rám furcsán. – Te nem vagy normális! Szánalmas, ahogy itt fekszel előttem megkötözve, mint egy darab hús, teljesen védtelenül! Ezzel olyan, mintha azt mondanád, hogy "gyere csak, üss, rúgj, csapj, ne félj, nem fáj"!

– Nem tudom, ki volt az, aki egy darab szemetes vödörrel kötöztetett meg! – vágtam vissza dühösen. – Én menekülnék, hogy csakis magamat védjem, és kiszabaduljak a karmaid közül, de te szemmel láthatóan nem engedsz! Csak tudnám, miért! – üvöltöttem magatehetetlenül,

– Az elveim, és a rám szabott parancsok nem engedik az elengedésed!

– De miért nem?! – kiáltottam hisztérikusan, aztán valami szöget ütött a fejemben. Várjunk csak... – Parancsok? Miféle parancsok?

– Ahhoz neked semmi közöd!

– Ha rólam van szó, azért szerintem nekem van a legnagyobb közöm hozzá! – kértem ki.

– Kuss legyen! – dobbantott egy nagyot lábával, majd fogta magát, és letrappolt a tornácól. Az egyik robotját még fel is lökte.

– Várj, nem hagyhatsz így itt! – háborodtam fel, és megpróbáltam utánakúszni, mint egy hernyó.

– Ó, dehogynem!

– Nem teheted! – próbálkoztam.

– Hisz már megtettem! – kiáltott vissza és lazán intve eltűnt a ház mögött.

Hitetlenkedve fújtatni kezdtem, az oldalamra fordultam, majd megráncigáltam a karomat, ami persze hátra volt kötözve. Azt reméltem, hogy valami csoda folytán sikerül kiszabadulnom, de csak annyit értem el vele, hogy felsértettem a bőrömet. És jó mélyen. Nagyon csípett, szenvedtem, és amikor éreztem lefolyni valami meleget a csuklómon, egy pillanatra lemerevedtem, és kitágult szemekkel vártam. Hogy mire? Talán arra, hogy tudatosuljon bennem, a kötél szorítása eléggé maradandó sérülést okozott, és hogy valójában vérzek. A harag eddig nem ismert határokat feszegetett bennem, és rettenetes erővel tört ki belőlem.

– Rohadj meg, te féreg! – Beleadtam mindent, nagyon fájt a torkom, de muszáj voltam, ha csak nem is mindent, de legalább a nagyját kiadni. Amennyit tudtam, és persze amennyi időm volt a tombolásra. – Égj el a pokol legmélyebb bugyraiban, jöjjön el érted a sátán, vigyen el erről a világról, hogy hogy kivájhassa a szemeidet és kitépje a beleidet, te köcsög szarházi!

– És ez után jön az – lépett ki hirtelen az ajtón – hogy rohadjon le a bőr a pofámról, nem igaz?

– Menj a francba! – mérgelődtem küszködve a fájdalomtól, és ahogy folyamatosan forgattam a csuklóm, éreztem, ahogy a kötél durva anyaga még jobban a húsomba vájja magát. Az arcomra fájdalmas kifejezés ülepedett.

– Tudod, én már megjártam a poklot. Fogalmad sincs, mennyit szenvedtem, azt sem tudod, igazából ki is vagyok én! – Kifakadt... kifakadt! Ilyen sem volt még...

– Nem is akarom. De annyi bőven elég, hogy tudom, egy pszichopata, húgyagyú állat vagy!

– Talán az vagyok, talán nem – válaszolt hirtelen látszólag nyugodtan, majd a következő pillanatban letérdelt a fejem mellé és éreztem, ahogy belemarkol szőke hajamba. Felemelte a fejem, amit én egy grimasszal, és egy sikítással díjaztam. Éreztem, ahogy a hajszálak egyenként és fájdalmasan bújnak ki a bőröm alól. Hihetetlenül fájt.

Csak nézte az arcom, a szemem, mindenem felmérte, míg én alig tudtam magamnál maradni a fájdalomtól. Aztán hirtelen egy pillanat alatt elengedte az addig szorongatott gubancos tincseket és a fejem teljes erővel zuhant vissza a tornác fapadlójára.

– Itt maradsz, és elgondolkodsz azon, hogy mit tettél, te cafka! – üvöltött rám, majd hallottam, ahogy becsörtet a házba nagy robajjal. Amerre ment, mindent lesöpört a polcokról, szekrényekről, amik zajt csapva értek földet, és mintha egy üvegasztalt össze is tört volna. Elég volt hallani, nem kellett látnom, hiszen egy pár év alatt már megjegyeztem a bútorok helyét.

    A látásom kezdett homályosodni, és minden pillanattal egyre nehezebbnek éreztem a testemet. A végtagjaimat nem tudtam megmozdítani, a beléjük költözött rettenetes fájdalom miatt szenvedtem. Aztán a következő pillanatban megszűnt minden körülöttem, én pedig nagy valószínűséggel eszméletem vesztettem. Egy megváltás volt számomra, így visszagondolva.

Hol vagyok? Mintha egy sötét helyen lebegnék, a lábam nem érint biztos talajt, én pedig nem érzek semmit.

Mi történik velem? Nem látok semmit, a környezetem nem tud választ adni.         Meghaltam? Bár úgy lenne...

– Kelj már fel! – rázott meg valaki a vállamnál fogva. A hangja egész távolinak hangzott. Álmodom? – Ne szórakozz velem! – majd éreztem, ahogy egy kéz csattan az arcomon, majd mintha valami aktiválódna bennem, a fájdalom a kétszeresére nőtt, ahogy a bőröm égni kezdett.

Felsikoltottam. Az arcomra tapasztottam a kezemet, majd hirtelen vakarni kezdtem a lábam, a végén már karmoltam a bőröm. Úgy nézett ki, mintha kis csíkokban hámoznám le magamról a bőrréteget. Valami volt körülöttem, ami rettenetes szenvedést váltott ki belőlem. Talán a tudatlanság, esetleg valamit beadtak nekem? Aztán az arcomat is elkezdtem kaparászni, a karomat, láttam ahogy folyik ki a vér a bőröm alól. A kép egyszer elhomályosodott, egyszer pedig élesedett. Hallucinálok vajon? És aztán...

– Ne! – kiáltottam fel hirtelen, és azonnal fel is ébredtem. Szemeimet csak komótosan nyitogattam. Kellett fél perc talán, mire ténylegesen felfogtam, hogy én nem a megszokott körülmények között vagyok. Mindenfelől végtelen sötétség ölelt körbe, a távolban egy halovány fényforrás adta tudtomra, hogy nem vagyok egyedül.

Mozgott.

Elindult felém, olyan lassan, mintha semmi sem tartaná, és csak lebegne, mit sem sejtve merre tart.     Egyszer elkóválygott, másfelé indult, de a végére mindig visszatalált az irányomba.

Egyre csak közeledett.    

Én pedig már azt sem tudtam merre nézzek, hiszen nem is volt lehetőségem rá. Vagy a sötétséget választottam vagy pedig a közeledő halvány fénycsóvát, mely még mindig erőlködött azért, hogy valami fényt tudjon szolgáltatni környezetének.

De még ez sem volt elég.

– Vár rád a sötét tükör, mely megmutatja igazi valód – suttogta egy halk, mély hang, de fogalmam nem volt arról, milyen irányból szólhatott hozzám. A sötétségben szállt a hangja, mindenhonnan érzékeltem az információ érkezését. Körbevett. – Keresd meg, találj rá, tedd magadévá, és egyesülj vele. Értsd meg a gondolatait, érezd, amit érezned kell, és védd meg, amíg lehet... – beszélt tovább, egyre elhaló hangon, ami enyhe borzongást váltott ki belőlem.

Valahonnan sikolyokat hallottam felcsendülni.

Aztán hirtelen a halál ördögével találtam szembe magam, mely ördögien vicsorgott az arcomba, mint egy kárörvendő démon, mely vérrel festi fel üzeneteit és nem hagy aludni. A halovány fénycsóva mellette lebegett, mely beragyogta csúf pofáját.

– Ki vagy te? – kérdeztem hidegvérrel, állva vörösen izzó tekintetét, amely halálosan meredt szemeimbe. – Mit akarsz tőlem? – a látszat legtöbbször csal, én furcsa mód teljesen nyugodt voltam. Mintha tudtam volna, hogy felesleges harcolnom, csak alulmaradnék. Miért is kellett volna? Csak beszélt hozzám, önvédelem itt nem állta volna meg a helyét, mert semmi rosszat nem tett velem... még.

– Az, aki egyszer a veszted fogja okozni – suttogta rekedtes mély hangján, aztán egyre jobban elhalványult az arca, az erőtlen fénycsóva pedig semmivé lett a végtelenségben.

Felébredtem.

Prológus

Sötétség, félelem.

Ez a két tényező vett körül napok óta, és úgy éreztem, minden nappal mélyebben fúrja belém mérgező karmait. Fojtogatott, nem eresztett, én pedig egyre gyengébb lettem, de csak lelkileg. És ettől a lehető leghamarabb szabadulni akartam, utáltam a gyengeségeim, még magam előtt is szánalmasnak véltem kimutatni, hisz egészen hat éve határoztam el magam. Voltak elvárásaim magammal szemben.

A szobám falai közt kuksolva a sötétben vártam a megfelelő pillanatra. Egy kisebb bőrönd pihent mellettem a falnak támasztva minden szükséges dologgal telepakolva. Remélem mindent elraktam. A polcok porosan figyeltek, melyeken már semmi sem volt, egyetlen árva szekrényem üresen vetett árnyékot a szőnyeges padlóra. Megkopott lámpám szomorúan figyelt az íróasztalomról, tudta, hogy többet nem fog fényt szolgáltatni nekem gyászos estéken. És én is tudtam. Ma éjjel mindent magam mögött hagyok.

A folyosón hirtelen becsapódott egy ajtó, amitől a hátam mögött lévő megremegett, és lehullott még egy adag vakolat a szemben lévő falról. Alig maradt rajta valami, hiszen Huck sosem vette a fáradtságot, hogy akár egyszer is felújítsa ezt a szobát. Kereken 13 éve éltem itt, de egy olyan esetre sem emlékszem, hogy a festék émelyítő szaga hömpölygött volna egyenesen az én szobámból. Nem, az enyémből nem. De az övéből, vagy bárhonnan máshonnan minden évben kúszott ki egy adag. Rohadtul gyűlölök itt élni, az egyszer szent. Az ablakon esőcseppek vertek zajt, mint ezer ujj kopogása estek neki az üvegnek és ostromolták, de semmit nem értek el vele. Így van. Mint, ahogy én sem érek el semmit azzal, ha most elmegyek. A félelem ezután is ott lesz bennem, és addig fogja körülöttem tekergetni mocskos láncait, mígnem gúzsba köt.

Éjjel fél kettőt mutatott a falióra. Talpam alatt a lépcsőfok panaszosan felnyögött, ahogy óvatosan ráhelyeztem súlyomat. Arcom grimaszba torzult, ahogy újra megreccsent a fa, és féltem, hogy a fent alvó démon meghallja. Fejemet rögtön az ajtaja felé kaptam, és egy pillanatra megdermedtem. Még levegőt is alig mertem venni, de nem észleltem mozgást, így  gyorsan megtettem még azt a pár lépcsőfokot, ami még maradt, de a legutolsónál már nem volt szerencsém. Ahogy féllábbal ráléptem, alattam a fa minden eddiginél hangosabban reccsent meg, majd ketté tört, és megpróbált a mélybe szippantani, de még időben leugrottam.

A folyosón lévő ajtó azonnal kicsapódott. Huck körülnézett a folyosón, majd mikor meglátott engem a lépcső aljánál állni, izomból nekivágta azt a szerencsétlen ajtót a falnak, ami be is repedt azon a helyen, ahol találkozott a kilinccsel. Dühösen megindult felém, mire végigment rajtam egy pánik hullám, de szerencsére hamar kapcsoltam. Koszos, fekete tornacipőmet magamra rángattam, de az egyik felét így sem húztam fel rendesen. Nem kötöttem be őket, az idő vészesen szorított, vonakodott kedvezni nekem egy kicsit is. Megragadtam a kabátom újját, mikor megreccsent, majd eltört egy, majd még egy lépcsőfok. Veszélyesen közel volt, és tudtam, mennyire erőszakos, ezért tartottam attól, mi lesz, ha most elkap. Bármennyire is próbáltam erős maradni, már tudtam, hogy semmi esélyem, és nem fog sikerülni.

Na, előjött a kis pesszimista.

Hihetetlen, hogy még ilyenkor se tudod befogni!

Hagyjál már! Azt csinálok, amit akarok!

Sóhajtottam egy nagyot. Hihetetlen, hogy a démonjaim még ilyenkor is tudnak zaklatni. És még fittyet is hánynak arra, hogy milyen az állapotom! Utálom a kis dögöket…

Hirtelen megragadta valaki a a kabátomat szorongató karomat, és teljes erejéből szorítani kezdte azt.

Ennek biztosan marad nyoma…

– Mit képzelsz, hová mész? – morogta a fülembe figyelmeztetően.

– Ahhoz neked semmi közöd! – sziszegtem, és arcon köptem. A folyadék lassan folyt le a bőrén, csillogó, hosszú csíkot húzva rajta.

– Ó... – fordította el fejét, és úgy törölte le a nyálcsíkot arcáról, hogy azt hittem, mindjárt letépi a bőrét. – Ez nem volt valami jó döntés, te is tudod.

– Szerintem meg nagyon is jó döntés volt! – vigyorogtam az arcába. Szemei az eddiginél is jobban elsötétültek, és gyilkosan meredtek rám. Megfordított, nekivágott a falnak, mire én nyekkentem egy hangosat. Szerintem eltört pár bordám. Arcomat egy kézzel szorosan fogta, ujjai belemélyedtek bőrömbe. Iszonyúan fájt, mégsem mutattam ki túlzottan. Nem szabad, hogy azt lássa, megtud törni. Mert nincs így.

– Megmondjam én mi a jó döntés? Ha most jól szétverlek, hogy megtanuld, hol a helyed, te kis cafka! – most ő köpött le, miközben vérben forgó szemeiben láttam magamon a foltokat, amik a legutóbbi pár napban képződtek rajtam. Na, nem csak úgy magától, természetesen "odafestette" őket ez az ördög.

– Tudod, meddig fogom még eltűrni, hogy így bánsz velem! A ragya cifrázza ki az ótvaros pofádat, hogy dögölnél meg ott, ahol vagy! – kiáltottam magatehetetlenül, mintha könnyíteni tudnék magamon, de a felhalmozott sérelmek még csak negyedét sem tudnám ennyivel elintézni.

Kezemet rányomtam karjára, ujjaimat szorosan rákulcsoltam, és megpróbáltam távol tartani magamtól, de minden erőfeszítés hiába való volt. Nem akartam feladni.

Ekkor halvány fény szűrődött ki a férfi karját szorongató ujjaim közül, mire teljesen ledöbbentem.

Mi ez?

Elkerekedett szemekkel szenteltem teljes figyelmem a bal kezemnek. A bőrömet egy tengerkék cifra jel díszítette, melynek fénye egyre csak erősödött, növelve bennem azt a gyanút, hogy talán nem magam felé kéne tartanom a tenyerem, és habozás nélkül Huck arcába nyomtam. Éreztem, ahogy tompa fájdalommal távozik belőlem valami, és a megfelelő célpontra bocsátja ki legerősebb fegyverét. Láttam, ahogy vakító fényével egy roppant erős lökéshullámot bocsát ki. A férfi teste egészen a szemben elhelyezkedő falig repült, áttörve az ablakot csapott egetrengetően nagy zajt. Viszont közel sem akkorát, mint egy lövés, de ez mindegy.

A szívem kétszázzal vágtázott a mellkasomban, úgy éreztem, mindjárt kitörik a helyéről.

– Úr Isten... – pillantottam a kezemre elképedve.

– Basszus – hallatszott egy halk szitkozódás a betört ablak felől.

Ekkor ugrott be, hogy talán össze kéne szedni magam, és eltűnni innen örökre.

A kabátomat gyorsan leakasztottam a fogasról, valójában letéptem, így kapott egy aranyos kis lyukat. Majd elviszem szabóhoz. Vagy megvarrom magam. A táskámat, és a bőröndömet felkapva kirontottam az ajtón, még csak be sem zártam magam után. Nem vesztegethettem az időm, minél előbb el kellett tűnnöm.

– Állj meg, te hálátlan picsa! – kiáltott utánam a ház előkertjében kúszva. – Még nem végeztem veled! Hallod?! – Rikácsolt, az egész utca tőle hangzott, de nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy elmebajos, ezért feleslegesnek véltem, ha komolyan veszem. Kiengedtem az eddig bent tartott levegőt, amikor kiléptem a kertkapun, és megláttam, ahogy a szemben lévő ház ablakából figyel valaki.

Körbenéztem, miközben letöröltem arcomat a mocskos nyálától, de csak ennek az egy háznak, egyetlen ablaka árasztott fényt. Hideg borzongás futott végig gerincem mentén, és nyelnem kellett egyet, hogy a számban képződő rossz íz eltűnjön, és ne figyelmeztetés legyen a számomra. Végül futva belevágtam a végtelen éjszakába, és vissza se néztem. Azt hittem ezzel mindennek vége lesz, de mint később kiderült, ez koránt sincs így.

Bevallom: rettegtem attól, ami odakint van. Nem tudtam mi vár rám, és kivel futhatok össze, mert nem egyszer volt már, hogy megpróbáltak elrabolni. De ahogy a bal tenyeremre pillantottam, és észrevettem, ahogy halvány kék fényén világít az a fura valami, éreztem, ahogy egy kicsi magabiztosság száll belém. Ez lenne az új fegyverem? Egyáltalán mi ez? Honnan van nekem ilyenem? Hogyan tudom használni? Mi történik velem?

Minderre még nem tudom a válaszokat, de az biztos, hogy meg fogom találni. Bármi áron.

Sziasztok!

Nagyon remélem, hogy tetszik a prológus, és felkeltette az érdeklődésetek. Ígérem, hogy egy igazán izgalmas történetet olvashattok majd pár hónap múltán. Nem várom, hogy brutál nagy számban legyetek, mint érdeklődők. Sőt, igazából nem várok semmit, csak kíváncsi vagyok, mennyien lesztek, és estelge még talán véleményket is írhatnátok, ha felfedezitek ezt a történetet, előbb, vagy utóbb.

Üdvözöllek e sötétséggel borított szerény kis világomban, erretévedt kóbor lélek! :)

Melissa xx

Előszó

Kedves, drága olvasók!

Szeretném megnyitni legújabb történetem kapuit, Az ifjúság istennője címen, mely a Megkínozva alcímet kapta. Kissé izgatott vagyok, hogy a közönségem, azaz Ti, hogyan fogadjátok. Remélem, hogy jól, hiszen rengeteg munkát fogok, vagyis szeretnék belefektetni. Előre megírt történetem valószínűleg fél év múlva lesz olvasható, hétről hétre publikált fejezetekkel, így nem kell majd heteket, esetleg hónapokat várni a folytatásra. Szeretném megkönnyíteni a saját, és olvasóim dolgát is, és remélhetőleg, így nem lesz az, mint az előző történetemnél, amit jelenleg szüneteltetek, hisz semmi nem jut az eszembe, amivel érdekesebbé tehetném, vagy írhatnám. Magyarán, nem jön az ihlet. Sajnálom, akik azt a történetet szívesen olvasták, bár nem hinném, hogy volt ilyen, de szerintem rövid időn belül biztos, hogy nem fogom folytatni.

Visszatérve Az ifjúság istennője - Megkínozva előszavához, a napokban csak a prológus fog felkerülni, amivel egyidőben egyéb információk is elhelyezkednek az oldalon. A teljes tartalom fél év múlva olvasható.
Szeretném, ha nem lennétek előítéletesek ezzel a történettel kapcsolatban, hisz kettő, esetleg három részt is tervezek neki. Ezzel azt szeretném elmondani, lehetséges, hogy az első rész kicsikét unalmas-féle lesz, de két részre terveztem osztani. Azaz, olyan, mintha két, esetleg három részes könyvsorozatot írnék meg. Igen, ezt tervezem. Ebbe a legjobbakat szeretném beleadni, ezúttal senki példáját sem követve, csakis az egyéniségre koncentrálva próbálom meg a legtöbbet kihozni magamból, s fantáziámból egyaránt, egy kis segítséggel néha. :D

Köszönöm, hogy elolvastad ezt a rövid kis szösszenetet! Ha van kedved írj bármit, ami csak az eszedbe jut!

Melissa xx