4. fejezet - Rejtett képesség

" Létezik még remény az elveszett lelkek számára? Megpillanthatom majd a fényt az alagút végén? Ki tudom menteni magam? Képes vagyok rá?

Légy önmagad, és higyj a lehetetlenben! – szólt egy ismeretlen hang..."

– Szerinted mikor fog felébredni? – hallottam meg egy ismerősen csengő hangot. Kissé halk volt még, de értettem, mit mond.

– Kit érdekel? – szólalt meg egy másik hang, amit talán túlságosan is jól ismertem. A kijelentés hatására éreztem kinőni a nem létező agyaraimat, melyeket képes lettem volna bármikor és bármire használni. Akkor éppen arra, hogy kitépjek egy darabot belőle.

Akkor már elég jól lehetsz, ha ilyeneken kattogsz, kisanyám – szólalt meg Sarcy merő gúnnyal a hangjában.

Téged ki kérdezett? – vágtam vissza.

Hát nem te, de tudod, hogy én az ilyen helyzeteket sosem hagyom ki – magyarázta, amire igazából alig figyeltem, mert közben folyamatosan piszmogtak felettem az ismerős hangok gazdái. Talán érdekelt is, mit beszélnek meg egymás közt annak tudatában, hogy én eszméletlen vagyok, de nem tudtam két felé figyelni egyszerre.

Igen, sajnos tudom – forgattam meg szememet. 99.9%-ban az agyamra megy, de vannak pillanatok, mikor a hasznomra is válhat, és ha úgy tartja kedve, javaslatokkal lát el. Olyankor tudom bírni. De ebben az esetben megtudnám folytani egy kanál vízben.

Ne legyél már ilyeeen – nyújtotta el azt a nyomorult „e” betűt, mintha most szabadult volna  a macskák közül három hónap után. Mennyit nyávoghatott, te jó ég…

Tudod, hogy mennyire idegsítő vagy?

Tudom – És szinte láttam, ahogy önelégülten vigyorog a pofámba. Elég, már így elég ideg vagyok, csak tudnám mitől, erre ez a kis pimasz tudatalatti rátesz még egy lapáttal…

Akkor fulladj meg – rivalltam rá haragosan a bensőmre, majd megelégelve azt, hogy folyamatosan duruzsolnak fölöttem, lassan rávettem magam, hogy kinyissam a szemem, azonban nem azt láttam meg, mint amire számítottam.

A nappali teljes sötétségben úszott, csak néhány fénycsík vetült a helység falára az utcai lámpáknak köszönhetően, de még így is alig tudtam kivenni a felettem szobrozó alakot, és a mellettem térdelő bozontos fejet, mivel még kicsit homályosan is láttam. Amint kezem a térdelő alak felé mozdult, hogy arcára simíthassam kezem, ezáltal megtudjam, ki van itt, felfigyelt a mozgolódásomra, és kapkodva közelebb jött hozzám. Belehajolt konkrétan az arcomba, ami egy kicsit meg is ijesztett. Próbáltam hátrébb húzódni, de a fenébe is, hiszen padlón voltam, max elsüllyedni tudnék benne. De jó is lenne.

– Felébredtél? – érdeklődött kedvesen. Nem válaszoltam, mert biztos valami irónikus beszólás jönne ki a számon, azt meg nem nagyon akarom.

Megkíséreltem egy feltápászkodást, de csak a fejem megemeléséig jutottam, viszont, amint a mellettem térdelő alak rásegített a hátam megtámasztásával, onnantól már könnyebben ment a dolog végrehajtása. Hálásan pillantottam rá, amint már a kanapé puha anyagán találtam magam, és hirtelen bevillant az arca, és a tegnap esti emlékek. Basszus, hogyan felejthettem el? Miért nem ismertem fel a hangját?

– Hozzak egy kis vizet? – kérdezte farzsebbe süllyesztett kezekkel. Miért ilyen figyelmes velem?

– Azt megköszönném – bólintottam alig észrevehetően, és felhúzva lábaimat mellkasomhoz, államat a térdeimre támasztva, és karomat lábam köré fonva bámultam le a padlóra. Teljesen üresnek éreztem magam, de az okot nem tudtam rá.

– Mégis hogyan képzelted te ezt? – ugrott oda hozzám Huck, amint Jiro kilépett a helységből és azonnal karon ragadott, amit aztán jó erősen meg is szorított. Fél kézzel emelt fel a kanapéról, hogy egy szinten legyek vele. Teljesen máshogy nézett ki. Az arca sokkal fiatalosabb volt, a haja félig hátra volt nyalva, amiből kiszabadult néhány tincs, és belelógtak a szemébe. Íriszeinek barna színe sötétebb árnyalatot vett fel, és mintha egy kis vörös izzás is beleköltözött volna. Mi ez? Egy démon? Az öltözködése is valamivel másabb volt, amit nem tudtam ,mihez hasonlítani. De a fekete pulcsiját elkunyiztam volna.

– Mit hogyan képzelek? Hogy pofára esek a te kibaszott szőnyegedben? Amit nem mellesleg te hagytál úgy? – sziszegtem remegő, erőtlen testtel.

– Ne próbáld rám kenni, te szuka! Csak útban vagy itt, ha veled kell foglalkozni, egy fölös tényező, amit nem kértem ide!

– És szerinted én kértem, hogy itt legyek? Kértem, hogy ilyen életet éljek? Volt bármi beleszólásom? – tártam ki azt a karom, ami éppenséggel szabad volt. – Nem! Te sem?! Akkor kuss van! – köptem a képébe, mire bedühödött. Szemének vörös izzása megsokszorozódott, és éreztem, ahogy a gátlástalan erő kiáramlik a testéből. Ember ez egyáltalán? Talán még kék lángokat is láttam körülötte, de előfordulhat, hogy csak hallucináltam. Már lendítette a kezét, fel a magasba, és olyan erővel indította, hogy azt hittem, ott helyben fogok szörnyethalni.

– ÁLLJ! – hasította ketté a légkört Jiro kiáltása, aminek hatására Huck keze centikkel az arcom előtt fékezett le. Irdatlan nagy sóhaj szakadt fel tüdőmből, amit addig bent tartottam, és vagy hat kilóval könnyebbnek éreztem magam a megkönnyebbüléstől. A fiú a konyha ajtajában állt, kezében egy bögrével, amit két kézzel fogott közre, és haragos tekintettel méregetett minket, amit egyáltalán nem tudtam mire vélni.

– Mi a jó édes francot készültél te megtenni, barátom? Hm? – lépett közénk, ezzel egyidőben leválasztva Huck mancsát az én karomról, amit idővel egyre nagyobb erővel szorongatott, én pedig megilletődve huppantam vissza a puha matracra. Jiro még visszafordult hozzám, és kedvesen mosolyogva a kezembe nyomta a bögrét, amelyet a benne levő hideg víz rendesen lehűtött. Aztán visszafordult.

Ahogy ott állt előttem, mint egy védelmező, mindent kizárva a fejemből csak a hátára tudtam figyelni. Nem lehetett magasabb 180 centinél, ami elég durva szám volt az én 170 centimhez képest, és azért kíváncsi voltam arra is, hogy vajon izmos-e a háta. Végig nézve rajta csak egy átlagos srácnak tűnhetett, de én tudtam, vagy legalább is éreztem, hogy ettől több van benne.

Huck hirtelen csak fújtatott egyet, dühösen kitrappolt a nappaliból, és a bejárati ajtón át távozott a házból, ezzel magunkra hagyva minket.

– Jól vagy? – rántott vissza Jiro kérdése a valóságba, ahol éppenséggel csend és nyugalom uralkodott. Aztán ki tudja, meddig lesz ez még így. Előttem állt, engem vizslatva, és válaszra várva. De én csak bólintottam egyet, ezzel letudva azt az egyszerű szót, amit igazából ki is mondhattam volna, végül sóhajtva leült mellém, és hátradőlt.

– Ennek örülök – mosolyodott el a plafon felé pillantgatva, tenyerét feje alá támasztva. – Elmondod? - nézett rám végül érdeklődve.

– Ha kíváncsi vagy...

– Nyílván ezért kérdeztem. – Miért ilyen velem? Mit tettem, amiért ezt érdemlem? Ki ő nekem? Tényleg megbízhatok benne? A maszkja mögött valójában milyen ember? Kérdések hada rohamozta meg az agyamat, és szinte olyan hirtelen jöttek, hogy még feldolgozni sem volt időm.

– Megbízhatok benned?

– Mit mondtam tegnap fent a szobádban? – húzta fel szemöldökét mindent tudóan. – Vagyis, az már ma hajnalban volt.

– Hogy talán nem nézel ki úgy, de totál megbízható alak vagy – próbáltam felidézni pár órával ezelőtti mondatát. Ami után elég goromba voltam vele, mivel Huck cinkosának hittem, ami talán most igazolódik be, hogy nem igaz. Azt hittem, ő is engem akar bántani, de úgy nez ki, pont ellenkezőleg történik a valóságban, mint az agyamban. Talán bocsánatot kéne kérnem tőle.

– Figyelj... – kezdtem bele, de nem engedte végig mondani.

– Nem, te figyelj. De tényleg, ha bármikor ehhez hasonló, ilyen, vagy ettől rosszabb történik, esetleg előre látod valahogy, azonnal kiáltsd a nevemet, és leállítom ezt az állatot – mutatott a bejárati ajtó felé, én pedig teljesen ledöbbentem. Félbeszakított, de nem azért, mert esetleg gondolatolvasó lenne, vagy tudná, miről készülök neki rizsázni, hanem mert valami fontosabbat akart mondani. – De csak, hogy tisztázzuk, mire mondtam az ehhez hasonló, ilyesmit vagy durvábbat, akkor elmeséled, mi volt?

– Öhm... igen, de előbb...

– Nem iszod meg a vized?

A kezemben szorongatott bögre tartalmára pillantottam, számhoz emelve belekortolytam a hűs folyadékba, és visszaengedve kezemet az ölembe újból neki akartam kezdeni. Akartam...

– Szóval, azt akartam mondani, hogy...

– Basszus, a terasz ajtó! – állt fel hirtelen, és kirohanva a nappaliból eltűnt a konyhában. Direkt csinálja? Először akarok bocsánatot kérni valakitől, erre az a valaki állandóan csak félbeszakít, nem hagyja, hogy végig mondjam, elrohan a mondatom közepén, és... miért világít kéken a párnahuzat? Nem vicc, a kezem alatti párnahuzat, amit egyébként észre sem vettem, hogy idegességemben markolászok, idő után kéken fénylett a tenyerem alatt, amit nem tudtam mire vélni. Mi van ott? Beépített lámpa, ami markolászásra aktiválódik? Benyomtam egy gombot? De amint elemeltem onnan kezemet, világossá vált a dolog. Semmi izzó, kislámpa és egyéb szarságok, csak egy fénycsóva, amely hullámzó szerűen áramlott a bőrömből apró fénypontokkal vegyítve, melyek szerte szét repültek körülöttem. Elképesztő látvány volt, és mindezt átélni könnyfakasztó élmény is egyben. El sem hittem, hogy ilyen valóban létezik, mert ugyan olvastam róla, de mindez csak mítoszként, legendaként él az emberek világában, hiszen eddig senki sem tudta bizonyítani létezését… a természetfeletti jelenségeknek.

– Wow, ezt hogyan csinálod? – hallottam meg hirtelen Jiro hangját, melyen ránézés nélkül is érezhető volt, hogy mosolyog, mire én egy szempillantás alatt összezártam a tenyerem, megakadályozva, hogy tovább legyen láható a fényforrás, és a mozdulattal együtt valóban eltűnt a kék fény. – Végre rájöttél, hogyan aktiváld? – ugrott oda mellém, és leguggolt a lábam elé.

– Milyen aktiválás? Miről beszélsz? – értetlenkedtem.

– Ugyan, Delina. Ne csináld már, hiszen a saját szememmel láttam, ahogy abban a kék ködben olyan elvarázsoltan vizslatod a tenyered. Nem azt mondom, hogy nem nézett ki jól, mert amúgy oltári jól mutatott ebben a sötétségben, de azért mégis kíváncsi vagyok, mi a titkod – nézett a szemembe mindentudóan, állandóan mosolyogva.

– Milyen titok? – taglóztam le teljesen, mert itt aztán tényleg teljesen elvesztettem a fonalat.

Jiro arcáról kezdett lefagyni az a mosoly, és csalódottan hunyta le szemét. Mi történhetett? Min gondolkodik? Talán rájött, hogy nem tudok semmiről, elölről kell kezdeni sok mindent, és hosszú időszaknak nézünk elébe.

– Tehát azt mondod, hogy fogalmad sincs, mit csináltál az előbb?

– Honnan kéne tudnom?

Sóhaja az én gondjaim miatt volt terhes, és én is éreztem, hogy nem lesz könnyű.

– Rendben, akkor kezdjünk ezzel a hatalmas információhiánnyal valamit…

– Öhm… – nyögtem értetlenül, hiszen semmi értelmeset nem tudtam erre kinyögni. Azt sem tudtam, hogy miről beszél, hozzászólni sem tudtam. Tényleg megtud rémiszteni, mennyire áttudok változni harapós és bezárkózott kutyából egy kíváncsi ugyanakkor bizonytalan és ártatlan őzgidává.

– Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Bízz bennem – nézett mélyen szemembe, amitől kissé fura érzésem támadt. Nem tudtam hova tenni, még ha akartam volna se.

– Jó, de mit akarsz csinálni?

– Meg szeretném neked tanítani, hogyan használd – mosolygott szemembe nézve – Jó, ha tudod, mert számos lehetőség van az erőd használatára. És ha már egyszer adottak a körülmények, ki is használhatnánk.

– Jó, ezt értem, de mikor akarod kezdeni?

–  Ha lehetséges, most azonnal.

– Most? – szaladt fel a szemöldököm.

– Hát mikor máskor? – tárta ki karját. – Csak ketten vagyunk, senkit sem fog zavarni a dolog.

Egy ideig elgondolkodtam szavain, próbáltam mellette és ellene érveket felhozni, de a végére meguntam, és beleszarva a következményekbe, nem érdekelt, hiszen ez a természetfeletti dolog teljesen felcsigázott, ki állíthatna meg annak használatában? Senki. De még mindig vannak fenntartásaim Jiroval szemben, hiszen biztos vagyok benne, hogy Huckkal egy oldalon állnak. De akkor miért akar segíteni nekem? Ez konkrétan olyan, mintha elárulná.

– Hm… Rendben. Csináljuk – egyeztem bele nagy nehezen. Jiro amint ezt meghallotta, széles vigyor terült szét ajkán, és bólintva közelebb húzódott hozzám. Kezébe vette kezemet, majd beleélve magát a magyarázásba megállíthatatlanul gesztikulált, és mutogatott, mint egy kis tanár, aki most tanítja meg az új anyagot a tanulónak.

Nem értettem, miért viselkedik így, gondolkodtam is rajta sokat, de mivel egy idő után ezért nem is figyeltem arra, amit magyarázott, inkább csak kizártam a gondolatokat a fejemből, és megpróbáltam nem figyelmen kívül hagyni. Sok mozdulatot mutatott, amik fontosak voltak egy-egy erő előidézésben, de közel sem elegek. Ezt nem igazán értettem, ezért megkértem, hogy magyarázza el. Készséges és segítőkész lélek volt, ha valamit nem értettem, szívesen megmutatta újra vagy leegyszerűsítette.

– Nem elég csak a mozdulat. Ha a varázserőt ki akarod nyerni a testedből, akkor összpontosítanod is kell a belsődre, rendezned kell magadban a dolgokat, hogy a megfelelő fegyvert előhívhasd. Valamint az határozottság és elszántság is fontos – tette fel mutatóujját. – De azért nem árt, ha tudsz is célozni.

– Most konkrétan a harchelyzetekre érted? – kérdeztem megrökönyödve. Minek kellene nekem harcra használni az erőmet?

– Igen, valahogy úgy – helyeselt.

– De, miért kellene nekem harcolnom? – értetlenkedtem, mert ez a kijelentés teljesen ellentétes volt az eddigi helyzettel szemben.

– Sosem tudhatod, mikor keveredsz egy utcai verekedésbe, vagy támadnak meg.

– Miért… áh mindegy – legyintettem annyiban hagyva a kérdést, és nógatva Jirót, hogy folytassuk, mert amúgy tökre belejöttem a dologba. De éreztem valami mögöttes tartalmat az előbbi mondatában, mégsem tudtam, mi lehet az, amire én így tudnék gyanakodni

Egész hajnalban gyakoroltunk, megállás nélkül, de csak egy varázslatot sikerült betanulnom, többre nem futotta az erőmből és a türelmemből. És hogy mi az? Hogy hogyan tüntessem el magam. Azt néztük szempontként, mikor belevágtunk az elején, hogy melyiket lenne előnyösebb ebben a helyzetben hamarabb megtanulni, hogy még túl is éljem pár hétig. Így hát erre esett a választás. Aznap délelőtt pedig még az önvédelmi varázslatot terveztük.

Minden szép és jó volt, de hol marad a magyarázat? Mi oka lenne nekem segíteni, mikor meggyőződésem, hogy az ellenség oldalán áll? Megkérdeztem volna én még akkor, de túlságosan a sokk hatása alatt voltam, nem igazán tudtam tiszta fejjel gondolkodni. Csak sodródtam az árral. De ha újra összetalálkozok vele, mindenképpen megkérdezem tőle. Vagy ha csak simán nyugiban leszünk.

      

Tavasz volt, mégis nyárias idő uralkodott. Kint a természet kezdett teljesen életre kelni, az utolsó virágok is megnyitották szirmaikat, és a madarak is lelkesen csicseregtek. Mindig is szerettem a tavaszt, hiszen ez az az évszak, mikor körülöttünk minden zöldbe borul. Imádom.

     

Reggel kilenckor a szobámban gyakoroltam a hajnalban tanult varázslatot, mikor valaki kopogott az ajtón, és kérdezés nélkül benyitott hozzám. Az utolsó kék fénycsóva is szertefoszlott a levegőben, mikor becsukta az ajtót, és közelebb lépett. A lábam remegett, hirtelen lefagytam, és olyan pózban maradtam, mint aki imádkozik. Nyeltem egyet, majd megpróbálva lenyugtatni magam nagy levegőt vettem, és kifújtam, majd minden bátorságomat összeszedve normális állásba tornáztam magam anélkül, hogy a jövevény szemébe néztem volna. Míg én a szoba fehérre vakolt, már-már omladozó falát vizslattam rendületlenül, direkt oldalt állva neki, addig éreztem, hogy mennyi harag áramlik belőle, de nem fordultam vele szembe. Már megint mi baja van? Ha csak rám néz, elég kitalálnia egy meg nem történt dolgot, és máris kreált magának problémát, amiért a földbe döngölhet.

– Hé! – szólt rám erőteljes hangon, de mintha meg sem hallottam volna. Fal, fal, fal. Vakolat, vakolat, vakolat. Repedés, repedés, repedés. Vajon hova verjem be először a fejét? – Hé! Figyelnél végre? – üvöltötte bele a fülembe olyan közelről, hogy azt hittem, megnyalja az arcom. Parodizálásból grimaszoltam egyet, majd úgy tettem, mintha kitisztítanám a fülem, majd mint aki a bányászásban talált volna valamit, győztesen mutattam fel a kisujjamon a nagy semmit.

– Ne szórakozz velem, kölyök!

– Miért, neked lehet?! – vágtam vissza hirtelen kizárva a józan paraszti eszemet, és hevesen fordultam Huckkal szembe. – Semmi jogod ahhoz, hogy te engem állandóan úgy bántalmazz, mint egy voodoo bábut, mintha semmit nem éreznék!

– És ez kit is érdekel? – kérdezett vissza flegmán. Fröcsögve ráförmedtem:

– Hát talán engem! – böktem mellkasomra nyomatékosítva a mondatot.

– Jól van, dühöngj csak. Azért jöttem, mert varázslatot észleltem innen a szobádból. Azt gondoltam, hogy segítségül hívtál egy tündért, vagy egy asgardit.

– Mégis milyen segítséget tudnék hívni ilyen elszigeteltséggel?! – akadtam ki, aztán számonkérően csípőre tettem kezemet, és összeráncolt szemöldökkel néztem vele farkasszemet. – Egyébként imeg, mégis kik azok az azgad… vgay kik, akiket emlegettek ti Jiroval?!

– Neked ahhoz semmi közöd! – hadonászott a levegőben idegesen, majd mintha le akarna ütni felemelte a kezét a magasba, de nem történt semmi olyan, amiért félnem kéne. A keze megállt a levegőben, és megfordulva már indult volna ki a szobámból, de a cselekedetem megállította:

–  Elegem van belőle, hogy nekem semmihez sincs közöm! – ordítottam torkom szakadtából, majd a legközelebb eső vázát, ami nem tudom, hogyan került a szobámba, felkaptam, és Huck felé hajítottam. Elég méretes darab volt, nagy az esélye annak, hogy eltörte a gerincét, de a tegnapi vagy azelőtti sérülések begyógyulásának az idejét nézem, nála ez semmi. Hamar rendbe jön majd. Ha viszont a feje… kap egy jó kis agyrázkódást. Hehe… Csak hogy nem jártam sikerrel.

A váza eltalálta, de ő… nem esett össze. Egy kissé megingott, de csak állt. Tudtam, hogy hamar robbanni fog, ezért a tanult varázslatot használva magas pulzussal tettem szívemre két kezemet, és koncentráltam a bemagolt szövegre. Izzadó tenyérrel vártam, mi fog történni.

Pillanatokon belül egy fénylő, kék burok vett körül, amikor is Huck hirtelen szarvakat növesztett, izmosabb lett - mert nem elég az, amilyen eddig volt -, magasabb - még a 180 centijénél is magasabb - és szó szerint füstölt a feje. Nem viccelek, füstölt a feje. Aztán megfordult, a bika erejével és gyorsaságával rohant felém, de mivel valószínűleg nem látott, simán elállhattam előle anélkül, hogy észrevette volna. Így a falnak rontott neki, amit abban a  minutumban át is tört, és mivel az első szint beltere elég magas, de mi egy emelettel feljebb voltunk, akkor talán több, mint 3 méternyi magasról ugrott a mélybe. Nem is bántam, de ami ezután történt, nagyon megrémített.

A fejezetet még nem néztem át teljesen, a napokban még javítva lesznek a tartalmi, vagy fogalmazási hibák, elírások, és egyéb dolgok, addig bocsánat!

Facebook csoport