2. fejezet - Segítség vagy ellenség? Vajon bízhatok benne?

"Vannak dolgok. amik megmagyarázhatatlanok. Ez szokott a legtöbbször bosszantó lenni.

Keresed a választ, mégsem találsz rá megfelelő személyt, aki megadhatná."

Gondoltál már arra, hogy a szürke mindennapjaid állandó ismétlődése megszakítása végett, valami újat, izgalmast vigyél véghez? Vámpírokat vadászni, esetleg harcolni a zombikkal, vagy sárkányt megülni? Kinyírni a fő gonoszt, hogy felérhess a csúcsra, ahol a nyeremény vár? Megismerni szellemeket, kilencfarkú rókaszellemeket, harcolni a sátánnal és démonokkal...(mindezt a való életben) Érezni azt, hogy élsz, és hogy van értelme annak, amit csinálsz? Élni? 

Én nem érzem, nem is éreztem soha. A monoton "felkelek, bánt az a szemét, megint szar napom volt, aztán lefekszek" napok egyre jobban összefolynak a szemem előtt, és sehol nem látom a kiutat ebből az állandó körforgásból. Néha olyan érzésem van, mintha minden nap az előző ismétlődése lenne. Minden ugyanolyan, bár a gondolatok a fejemben nem erről árulkodnak.

Minden nappal egyre jobban merengek el azon, hogy vajon milyen megváltást tud adni az öngyilkosság és nem gondolkodnék ezen, ha egyszer eljönne értem valaki, aki megment, mint a mesékben a "szőke herceg fehér lovon" és megmentene. Tipikus mesék, amikben csak a naiv kisgyerekeket tudják átverni hazugságokkal, aminek nagyobb korukban elég nagy pofára esés a következménye. De ez a csúf valóság, nem mese, én meg sajnos halálra vagyok ítélve ebben a porfészekben, és annyi bátorságom nincsen, hogy valóban véget vessek az életemnek. Viszont így egyre jobban gondolkodok el azon, mi lenne velem, ha valóban meg tudnék szökni.

Merre mennék? Hiszen ez az egyetlen hely, ahol élek, szinte senki nem ismer, és egyetlen ember sem fogadna be egy utcai lányt.

Mit kezdenék magammal? Mivel semmi tapasztalatot nem tudtam eddig szerezni az életből, valószínűleg semmit.

Mit ennék? Kukában talált pizzadarabkákat, vagy bármi mást, ami a kajára hasonlít. Tudom, hogy etz elsőre rohadtul gusztustalan, de egy idő után biztosan megszoknám. A homleszek is így élnek vagy nevezhetjük őket akár hajléktalanoknak, csöveseknek.

Hogyan fürödnék? Biztos találok valahol egy aranyos kis tavat vagy, ha nem, belopózok minden este valaki házába és sutyiban ellopva a drága vizüket lemosdok...

Áh, neeeem… Túl kockázatos, és előbb kapcsolatokat kéne építenem, vagy egyszerűen kutatásokat kéne végeznem, hogy legyen bármi fogalmam a külvilágról, és ezek által mindent megismerhessek, ami a környezetemben van. De nekiindulni a vakvilágnak úgy, hogy azt sem tudom melyik kontinensen élek… ki kéne egyszer faggatnom erről Huckot, mert ezt még sosem kérdeztem tőle. És az sem fog érdekelni, hogyha harapófogóval kell kiszednem belőle a dolgokat.

Néha… eszembe jutnak olyan gondolatok, amik eddig sosem voltak jelen, és befészkelődnek az agyamba. Reményt képeznek számomra, vágyakat, álmokat, amiket minél hamarabb meg akarok valósítani. És mindhez az kell, hogy innen kijussak. 

A megmentőre,/"szőke herceg fehér lovon" dolgora visszatérve... eddig csak a rendőrüknél próbálkoztam... és én azt tapasztaltam, hogy igazából eléggé paraszt egy társaság.

Hogy miért?

Azt hiszik, hogy szórakozok velük, azt gondolják, ez csak egy olcsó tréfa, amit már nem egyszer eljátszottak velük már előttem mások is.

De én tudtam, hogy nem erről volt szó, ők viszont nem, mert még megmagyarázni sem volt időm. Akárhányszor arra folyamodtam, hogy még egy próbálkozást teszek náluk, idő előtt lecsapták. Már felismerték a hangom. Viszont egy idő után kiütötte a szememet a felismerés, hogy a vezetékes telefon drótja el van vágva. Huck elzárta az egyetlen kommunikálási lehetőségem a külvilággal, ha ezt az is jelentette, hogy nem zaklathatom többet a „kedves” biztos urakat. Tudom, egyesek szerint gáz, ha egy magamfajta tinédzsernek nincs egy iPhone-ja vagy, egy nagyon jó Samsung telefonja, de engem nem igazán érdekelt a tény, hogy van-e okostelefonom, mint a legtöbb korombelinek. Mert igazából semmi szükségem nem volt rá. Rendelkeztem egy régebbi MP3-es lejátszóval, rajta a kedvenc zenéimmel. Mert, ugye azért, mert nem vagyok civilizált ember, attól még nem vagyok teljesen nincstelen. A bezártságomat nem gátolta meg az, hogy tanuljak, és egy kicsit ismerkedjek a zenével is.

A többi felesleges volt.

Az ég felettem sötéten borult rám, kiegészítve fényesen ragyogó csillagaival, melyek körbeölelték a bolygót. Amint tekintetem tovább vezettem, nem sokkal megláttam a holdat, mely erős fényével beragyogta az égboltot, és utat mutatott az elveszett lelkeknek. Hallgattam a tücskök megszokott, nyugtató zenéjét, miközben becsuktam szemem és kiürítettem az agyam. Nyugodt voltam.

Nem volt kedvem bemenni a házba, ki tudja mióta fekhettem kint a tornácon, ahol nemrég álmodtam is egy hátborzongatót, de mindez mit számít, ha egy csillagos égbolt alatt letelepedhetek a fűre, beszívhatom a friss levegőt, és csak nyugodtan, mozdulatlanul élvezhetem az egyedüllétet. Persze, amíg fel nem bukkan ő, hogy felborítsa a bennem pillanatokon belül rendbejövő egyensúlyt, ami talán csak percekig, másodpercekig lesz elérhető számomra. De akkor is megéri.

Amint elhelyezkedtem a puha gyepen, hirtelen finom szellő támadt fel, mely kellemes hidegséget hozott magával, és ami hullámként sodort végig a fűszálak tengerén. Elképesztő látvány volt ezt a természet alkotta játékot saját szemmel megtapasztalni, bár aligha láthattam belőle valamit.

A növények, mintha hozzám beszéltek volna, lágy érintésük, puha simogatásuk sebesült bőrömön hidegrázást váltott ki belőlem, ami semmivel sem volt összehasonlítható. Mámorító érzés volt élvezni a természet nyújtotta kényeztetést, és egyszerűen kikapcsolni az agyam, egy mozgalmas nap után, újra. 

Mozgalmas…

Inkább volt kretén nap, mint mozgalmas, már csak emiatt az értetlen félnótás zokni agyú miatt is. De a csúcspontja az a fura álom volt.

Mit is láttam? 

Mindenfelől végtelen sötétség ölelt körbe…

Aha, szóval semmit.

A távolban egy halovány fényforrás adta tudtomra, hogy nem vagyok egyedül…

Jó, akkor még is. De ez sem nevezhető olyan nagy dolognak.

Mozgott.

Hűűű, egyre több dolog. Már mozgott is... Na jó, saját magamat gúnyolom is, de ha engem kérdeztek: nem, kicsit sem furcsa.

Elindult felém, olyan lassan, mintha semmi sem tartaná, és csak lebegne, mit sem sejtve merre tart. Egyszer elkóválygott, másfelé indult, de a végére mindig visszatalált az irányomba.

Egyre csak közeledett.

Azt a rohadt, még jó, hogy nem egy horrorfilm főszereplője vagyok.

– Vár rád a sötét tükör, mely megmutatja igazi valód – 

Nem semmi. Szóval beszélt is hozzám valaki. De ki? Valami csúf szörnyetegre emlékszem, azt hiszem, aki már a pofámba mászott bele, és úgy vicsorgott bele a szemembe, de... lássuk csak. Talán vissza tudok rá emlékezni.

A halál ördögével találtam szembe magam, mely ördögien vicsorgott az arcomba, mint egy kárörvendő démon, mely vérrel festi fel üzeneteit és nem hagy aludni.

Azt hiszem én nem fogok aludni este.

Jó, most elemeztem azt, amit álmodtam. Most mit kezdjek vele? Egyem meg? Felejtsem el?

Próbálj meg rájönni az üzenetére, te húgyagyú – javasolta "kedvesen" a fejemben élő kis köcsög, aki már megint arra az elvetemült megoldáshoz folyamodott, hogy előjöjjön és belepofázzon a gondolatmenetembe. De van valami abban, amit mond. Úgy talán jutnék valamire, ha el is gondolkodnék a mögöttes tartalmon.

Delina, te egy kibaszott zseni vagy! – gúnyolódott a tudatalattim.

Pofa be!

Ezután se kép, se hang, mint legutóbb. Eltűnt.

Végül az álmom újragondolása félbeszakadt, erőm nem volt ahhoz, hogy idegesítő üzenetekre és mögöttes tartalmakon törjem a fejem. Semmi értelme nem volt, hiszen csak egy álmot láttam, ami nem jelent semmit, mert az álmok többsége semmit sem jelent. Amúgy sem érdekelt. 

Fogalmam nem volt arról, mennyi idő telhetett el, nekem csak pár percnek tűnt, míg végül megjelent maga a sátán, és belerondított ebbe az összképbe, hiszen nagyon nem volt beleillő. Szapora léptei elárulták hangulatának mivoltát, ami ebben az esetben sosem jelentett jót. Azt hittem, egy kutyát hoz magával, hogy szétmarcangolhasson, esetleg tőrt ránt elő, és a torkomhoz szegezi, vagy megerőszakol, ehelyett csak ennyit mondott:

– Gyere be, mert a végén még megfázol! – szólt rám kicsikét mogorván, aztán biccentett egyet a fejével, hogy menjek vele. Arcán az érzelmek enyhébb és lágyabb körvonalait láttam meg, bár a felét eltakarta szemébe lógó, lenőtt barna haja. Zöld tekintete nem igazán akart engem látni, másfele nézett. Nem volt nagyon magas, de az én 170 centimet fél fejjel túlnőtte, plusz, ha nem lenne ekkora seggfej, még helyesnek is tartanám. De nem, erre esély sem volt. – Eleget szellőztetted a fejed – morogta az orra alatt, és a vállán elhelyezkedő pokrócot az én vállaimra borította. Várjunk csak, ő most foglalkozik velem? Megváltozik a világ? Áh, arra semmi esély…

– Viszont, ha még van kedved kint maradni, akkor maradhatsz, de ne sokáig – figyelmeztetett, ezzel együtt pedig, mintha óvni is akart volna.

Ácsi... ő mióta óv engem? Vajon mi üthetett belé, amitől ennyire tudta türtőztetni magát, hogy ne ordítson velem? Lemaradtam valamiről? Mi történhetett vele?

– Nincs kifogás! Be fogsz jönni! – és már megint a tiltakozást nem tűrő hangneme. Bah, pedig tényleg kezdtem már reménykedni. Ki kell vernem ilyen tévképzeteket a fejemből, minél hamarabb, mert előbb utóbb be fogom adni magamnak, hogy ő igazából meg tud változni.

Áh, dehogy! Miket képzelek én? Viszont az egy kicsit fura, hogy így kijött hozzám. Vajon figyelt egy ideje, vagy csak teljesen valami véletlen folytán mondta azt, amit mondott. "Eleget szellőztetted a fejed..."- hangzott el újból a fejemben ez a mondata, mire idegesen megráztam a fejem, és egy fura nyögéshez hasonló hangot adtam ki, miközben egy aprót fújtattam. Egyáltalán nem számít, mit gondolt, vagy csinált.

– Köszönöm – suttogtam a levegőbe, miközben azt néztem, ahogy bemegy a házba, és lassan becsukja maga mögött az ajtót. A pokrócot jobban összehúztam magamon, és újra felnéztem az égre. Volt valaha ehhez hasonló szituáció köztünk?

Igazából, soha.

Egyáltalán nem volt rá eddig példa – szólalt meg a fejemben az a hang. 

Talán szívott valamit?

Esetleg beütötte a fejét?

Biztosan. Még az is lehet, hogy bevett valamit. Mert az tuti, hogy az imént nem önmaga volt.

Talán fél óra telhetett el, vagy esetleg kevesebb is, míg kint maradtam az előkertben a füvön ücsörögve, pokróccal a vállamon. A kerten szétnézve észrevettem a sötétben, ahogy a kis fekete fémdobozok a sarkokban bújtak meg, a Hold fénye visszatükröződött a lakkos felületen. Kisebb 6-os csoportokba verődve sorakoztak a kerítés mellett, mint amiket libasorba rendeztek. Nem villogtak a megszokott piros-zöld-kék fényükön, így feltételeztem, Huck kikapcsolta őket estére. És akkor csak úgy simán elment az eszméletlen testem mellett? Tudom, hogy képes rá, teljességgel ki tudom belőle nézni, mégis maga a tény a legbosszantóbb, hogy ember létére nem képes figyelembe venni egy másik emberi lény állapotát, esetleg érzéseit. De még arra sem, hogy segítsen másokon. undorító…

– Miért kell ilyennek lennie?! – kiáltottam el magam. – Mi rosszat tettem? – keltem ki magamból, ezzel együtt fel is emeltem a hangom, ami nem volt szándékos.

A kis alakú robotok apró jelző lámpái felgyúltak, és mind furcsa hangot adott ki. Mint amikor mozog egy szerkezet, és nyikorgó hangot ad ki. (megjegyz.: pl. Transformers) Aha. Tehát csak alvó üzemmódban voltak... Vagy csak ez ilyen megtévesztés volt, hogy lesből tudjanak támadni, ha esetleg betolakodót észlelnek?

Amint kiértek a Hold fénye által képzett árnyékból, megláttam, hogy mind felém tartanak, és megint csattogtatják az apró robot csápjaikat. Hátborzongató. És ezeket Huck tervezte. Egyáltalán nem meglepő, hogy ennyire elborult agyú ez a pszichopata.

– Ne, ne gyertek közelebb! Koszos, mocskos szemetes vödrök! – kezdtem bepánikolni. – Hé, miért nem reagáltok?! Zárlatosak vagytok, vagy mi? – tártam szét a karom idegesen. Aztán már kezdtem komolyan félni ezektől, hiszen egyre csak közeledtek, és közeledtek, én pedig... még mindig ott ültem. Mint akinek kikapcsolt volna az agya, semmire sem reagáltam.

– Fuss, vagy nem lesz kellemes, amit ezek fognak csinálni – visszhangzott a fejemben egy férfi hang, amit eddig soha nem hallottam. Ki lehet ez? Nem ismerhetem, de biztos ezután sem fogom. – Fuss már! – szólt rám ezúttal erélyesebben, mire hirtelen kapcsoltam, és felpattantam a földről, fél vállamról leejtve a pokrócot. A ház felé futva éreztem, ahogy elhagyom az anyagot, és amint ez tudatosult bennem, kitágult szemekkel fordultam vissza annak irányába, ahol valószínűleg elhagyhattam. A robotok közel voltak, nekem pedig gyorsan kellett döntenem. Vagy visszasietek érte, és még lesz annyi időm, hogy felkapjam, majd berohanjak a házba, vagy otthagyom a picsába, és majd holnap visszamegyek érte. Hát, igen. De ha még egy jó pár percig itt állok, mint valaki, akinek belegyökerezett a lába a földbe, biztos konzervdoboz eledel lesz belőlem.

Akkor ajánlatos lenne most szedned a lábad, és érte menni – ajánlotta a hang a fejemben. Végre olyat mond, aminek értelme is van...

Hogy –

Ne most kezdjünk el vitatkozni! – szóltam... magamra?

Futni kezdtem, és amint elértem a pokrócot villámgyorsan felkaptam, de megcsúszott a lábam, és elvesztettem az egyensúlyom. Az emberek legtöbbször beleesnek abba a hibába, hogy lefagynak, mert hisznek abban, hogy itt a vége, és még csak meg sem próbálnak feltápászkodni, hogy mentsék a menthetőt, én viszont nem akartam közéjük tartozni. Talpra ugrottam, és nekiindultam teljes erőmből a ház tornáca felé.

Szerencsétlenségemre nem tudtam lelassítani a sebességem, ezért szinte belecsapódtam az ajtóba, mint egy falra kenődött palacsinta darab, úgy festhettem, aztán berontottam a házba, és becsaptam a bejárót. Testemmel nekidőltem, és lazítva tartásomon hátrasimítottam a szemembe lógó elszabadult tincseket, majd lassan lecsúsztam az ajtó mentén a padlóra, ahol hátamat megtámasztva szorosan magamhoz húztam lábaimat. Csak meredtem a szemközti falra félig nyitott szájjal, mint egy agyhalott, aki már csak hörögni tud, beszélni nem.

Pár másodperc nyugalom után a robotok elkezdték ostromolni a bejárati ajtót, ami körülbelül úgy nézhetett ki, hogy én három másodpercenként rázkódtam egyet, mert az ajtó túloldalán valószínűleg „ajtó betörőset” játszottak. Nem volt valami jó ötlet, és elég nagy hangzavart keltettek. Szerintem még a szomszédos utcában is hallották, ahogy leesik a vakolat a ház oldaláról, főleg, ahogy megreped.

– Mi a szar van itt? – trappolt az előszobába Huck vérben forgó szemekkel méregetve engem. Mintha valami rosszat csináltam volna.

– A klónjaid döngetik a házat – ismertettem a helyzetet.

– Azok robotok! – förmedt rám. Mi van ezzel? Olyan volt, mintha egy hisztis kislányt hallanék, akinek leszamarazták az egyszarvúját. –  Takarodj az ajtóból! – kiáltott rám bosszúsan.

Lassan négykézlábra fordultam, és igyekeztem eltűnni a közeléből.

– Gyorsabban már, te szerencsétlen! – fröcsögött Huck türelmetlenül, és belerúgott a bordáim közé. Erőtlenül görnyedtem össze, érezve, és sejtve, hogy biztos nincs rendben valami ott belül. A fájdalomtól üvölteni tudtam volna, de csak annyi jött ki a számon, ami egy életéért küzdő védtelen jószágnak szokott. Nyöszörögtem, az oldalam szúrt, és a látásom is homályosodni kezdett.

Mielőtt elsötétült volna előttem minden, még halványan láttam, ahogy feltépi az ajtót, és hörögve kiront az éjszakába.

– Delina... – elhaló, távoli hangok szólítgattak a vaksötétben.

Hol vagyok?

Nem értem, mi történik.

Nem látok semmit, úgy érzem lebegek, és mindentől távol vagyok, ami bármi rosszat okozhatna.

Mi történhetett, amitől egy ilyen állapotba kerültem? De nincsen senki, aki nekem bármi választ adhatna.

Vajon ki lehet az, aki az előbb a nevemen szólított? Az anyám? Hisz, olyan gyengédséggel lejtette nevemet, ami a lelkemig hatolt, és ezzel az érzéssel nem tudtam semmit sem kezdeni. Valami új volt benne, aminek a jelentését minél hamarabb meg akartam ismerni.

– Anya... te vagy az? – szóltam erőtlenül, ki tudja kinek, és hol volt.

– Igen, kicsim... én vagyok az – beszélt hozzám negédes hangján, és pár pillanattal később puha, ölelő karokat éreztem magam körül.

– Ne engedj el, kérlek – szorítottam össze szememet, és szorosan hozzábújtam a karokhoz tartozó testhez. De valami nem stimmelt.

– Nyugodj meg, soha nem hagyom, hogy elvegyenek tőlem – szólalt meg egy férfi hang közvetlenül a fejem felett. Mi a szar...?

– Te meg ki a franc vagy? – hőköltem hátra, vagyis ellöktem magam tőle, ezáltal lebegve siklottam hátrafelé.

– Te sem a kedvességedről vagy híres – horkantotta.

– Kit érdekel! – förmedtem rá, de nem tudom kire, és, hogy merre lehetett. – Azt kérdeztem, ki vagy!

– Ha ennyire szeretnéd... – sóhajtotta. – Hát legyen. Elmondom, de szavadat adod, hogy senkinek nem szólsz egy szót sem!

– Szavamat adom... – ismételtem értetlenül.

– Rendben – egy kis hatásszünet – én egy... – de a mondat többi részét nem tudtam meg, mert muszáj volt "valakinek" belerondítania a képbe.

– Kelj már fel, te retardált! Útban vagy! – hallottam meg valahol a távolban Huck idegesítően hátborzongató hangját. Baszódjon meg, amiért félbeszakította a... a beszélgetésünket. De kivel? Kivel beszéltem én? Ki volt az? És... honnan tudta a nevemet? Találkozok még vele?

– Nem hallod, amit pofázok neked? Hát ezt nem hiszem el! Egyszer vagyok normális, erre ezt kapom cserébe! Azt gondoltam, egyértelmű, hogy elvárhatok dolgokat, ha valami jót teszek veled! Például, hogy nem tagadod meg a parancsom!

Mi van? Mit hablatyol itt össze vissza? Teljesen zavaros minden.

– Állj már fel!

– De miért? – szólaltam meg erőtlenül. Jé, végre megtaláltam a hangom, bár hallani lehetett rajta, hogy remeg, mint a nyárfa levél.

– Mert én azt mondtam! – kiabált a fülembe mérhetetlenül magas decibellel, amitől odakaptam, és elüvöltöttem magam.

– Ááááá! – sikoltottam. Szinte az egész ház beleremegett.

– Maradj már kussban, te picsa!

– Inkább maradj te kussban, szarházi pöcs! – szóltam vissza neki teljesen felidegelve, ahhoz képest, hogy pár pillanattal ezelőtt még teljesen magamon kívül voltam, mostanra hirtelen kitisztult a fejem. Láttam, ahogy izmos teste befeszül, és készül nekem rontani, ami pár másodperc múlva be is igazolódott. Hihetetlen gyorsasággal hajolt le értem, és ragadta meg pólóm nyakát, ami megreccsent a heves lendülettől, majd felemelve neki csapott a falnak, ahol fojtogatni kezdett.         Szuper, újabb bordatörések.

A feszítő, fájdalmas érzésre felszisszentem, és fájlalva kaptam az oldalamhoz, miközben a kezét a szabad kezemmel próbáltam meg lehámozni torkomról. Pár másodperc múlva csillagokat láttam, majd kezdtem kábulni. A szemem le-lecsukódott.

– Huck, állj már le! – kiáltotta egy ismeretlen hang, mire az ujjak szorítása alábbhagyott, és végül elengedve hagyta, hogy erőtlenül rogyjak össze előtte, mint egy rongybaba. Fejem koppant egy nagyot, mikor földet értem, és konkrétan úgy nézhettem ki, mint akit összehajtogattak. A testem ki volt tekeredve, de még szerencsére egyben volt. – Te, normális vagy? Akár meg is ölhetted volna, ha nem lépek közbe! – korholta le az ismeretlen idegen, és életemben először hálás voltam egy emberi lénynek. Hiszen megmentett a haláltól!

– Ki a faszomat érdekel már? Az istenek biztosan a végét járják, ő meg olyan erőtlen, mint a valagam! Már senkinek nem fog kelleni így, egyikük sem fogja hasznát venni Asgardból, és, ha már minden feljebb való kipurcant, mehetünk elfoglalni azt, ami a miénk! – tervezgetett Huck, mint egy megszállott bűnöző. Na várj. Mi az, hogy nem kellek senkinek? Mi az, hogy az istenek a végét járják? Mi az, hogy... elfoglalni azt, ami az övék? MI az, hogy annyira gyenge vagyok, mint a valaga? Egyáltalán milyen hasonlat ez?

Igazán furcsa egy alak vagyok, amikor azon töprengek, mit miért mondott, mikor én meg majd', hogy nem elvérzek itt a padlón.

– A hatalom még ráér, Huck.

– Már hogy érne rá? – kelt ki magából. – Talán elfelejtetted, mennyire idő szűkében vagyunk? Hogy napokon belül jelentenünk kell? – itt megállt, majd jóval halkabbra vette magát. Mintha rám nézett volna, mielőtt folytatta. – És talán még őt is az Úr elé kell állítani!

– Már miért lenne erre szükség?

– Mit tudom én!

– Akkor minek mondasz ilyet?

– Ezt mondta, mikor elhoztuk újszülött korában. Nem is emlékszel?

– Nem – válaszolt semleges hangnemben, majd léptek hangját hallottam egyre jobban közeledni. – Viszont most azt ajánlom, hogy nyugodj le, haver, mert ez egyáltalán nem állapot – ajánlotta nyomatékosan, utalva arra, hogy változtasson a helyzeten, mert nem lesz jó vége. A következő pillanatban első alkalommal éreztem azt, hogy gyengéd karok fonódnak körém, és vesznek ölbe határtalan óvatossággal. Ki lehet ez? – Az lett rád szabva parancsnak, hogy vigyázz rá, tartsd távol attól a világtól, és nem az, hogy verd holtra minden egyes napon vagy héten. Folyamatos terrorban tartod, a körülmények sem normálisak! Elgondolkodtál te már ezen? Hogy helyes-e, amit csinálsz vele? 

– Nem, de nem is igazán  tud érdekelni, mert nem az én gyerekem...

– Na, látod, pont ezért, Mert nem a tied. És soha nem is lesz.

Úgy beszéltek mellettem, mintha abban a hitben lennének, én eszméletlen vagyok és semmit nem hallok a beszélgetésből. Pedig magamnál voltam, de mozogni sajnos semmi erőm nem volt, így, ha mozogni vagy jelezni is akartam volna valakinek, hogy "bocsi, de én még magamnál vagyok", azt sem tudtam volna megtenni.

Amint az ismeretlen idegen a karjában velem elindult az emeleten felfelé, megkíséreltem felnyitni szemeimet, de, amit láttam csak a plafon volt, ami a lenti világítás miatt különböző árnylatban tűnt fel a szemem előtt. Amint felértünk az emeletre, befordult velem abba a szobába, amit már 17 éve én lakok be, de mégsem tudom az otthonomnak nevezni. A korhadt fakeretes ablak üvegén átszűrődő hold fénye betöltötte az egész szobát, és varázslatos aurát alakított ki.

Hirtelen, egy pillanatra elhittem, hogy léteznek tündérek, egyszarvú lovak, angyalok és vérfarkasok, melyek velünk együtt élnek a földön teljes békében, de a képzelgés akkor hágott igazán a tetőfokára, mikor az ismeretlen puhán letett az ágyamra, ezzel pedig fölém is hajolt kicsit.

Soha életemben nem találkoztam senki mással eddig, hiszen a házat sem hagyhattam el, így fogalmam nem volt arról, milyen emberek élhetnek a földön, esetleg ezen a környéken. Eddig nem érdekelt, szinte hidegen hagyott, egészen addig, amíg meg nem láttam ezt az arcot. Hihetetlenül gyönyörűen világítottak tengerkék íriszei, fekete haja oldalra volt fésülve, mint az emósoknak. Arca egy kicsikét beesett volt, valószínűleg nem evett már egy ideje, míg ajkai teljesen ki voltak cserepesedve.

Nehogy begerjedj itt nekem erre az alakra – szólt rám a belső hang. El kéne neveznem valaminek, hogy ne mindig "idegsítő hang a fejemben" vagy "belső hang" legyen. Legyen mondjuk... Sarky, mint gúnyos.

Komoly? Nevet adsz a belső énednek? – gúnyolt ki Sarky azonnal, ahogy megérezte ezt a gondolatomat.

Igen! Mi van akkor?! 

Áh, semmi…

– Nem vagy valami jó állapotban – jegyezte meg.

– Az nekem is feltűnt – vetettem oda szarkazmussal telve, de észre sem vette. Szinte lepergett róla.

– Le kéne tisztítani a sebeidet – állt fel mellőlem. Mi?

– Milyen sebek? – értetlenkedtem. Aztán világossá vált a dolog, már emlékeztem a délután történt dolgokra, de nem szóltam semmit.

– Amik ott díszelegnek a csuklódon és a bokádon – mutatott rájuk. – Mi történt?

– Miért kéne neked erre válaszolnom?

– Mert talán segíthetek, és tudom, hogy néha milyen jó érzés kiadni magadból a rosszat, mert igazából nincs akinek elmondhasd – magyarázta.

– Nem kértem, hogy emlékeztess a nyomoromra – sértődtem meg azonnal.

– Nem is azért mondtam. Félreérted, én tényleg csak segíteni szeretnék.

– Oké – hagytam annyiban.

– Elmeséled, mi történt? – mi van?

– Miért?

– Hátha segít... – rántotta meg vállát.

– Hát... megint megpróbáltam megszökni.

– És hogyan próbáltad meg ezt véghez vinni? – nézett a szemembe.

– Hát... – nyöszörögtem, de fél percig nem szólaltam meg, csak néztem ki a fejemből. Vajon bízhatok benne? Elmondhatom neki? Csak nem lesz belőle baj, ha elmondom neki, igaz?

Istenem, mit tegyek most? (félreértés ne essék, nem vagyok imádkozós típus)

– Na? Elmondod? – próbált bátorítani, miközben mindvégig arcomat figyelte. Nem válaszoltam neki, nem mertem ránézni.

Az ismeretlen fiú pár másodperc után sóhajtva visszaült, és puha, meleg kezét az enyémre helyezte, ami a hasamon pihent.

– Ha attól tartasz, hogy elmondom-e bárkinek is, vagy nem vagy benne biztos, hogy bízhatsz-e bennem, akkor biztosíthatlak róla, hogy teljesen az a megbízható típus vagyok, és a szám sem szokott eljárni, szóval...

– Széttörtem egy tükröt Huck fején... – mondtam ki hirtelen, mert elegem volt már az állandó filózásból, csak ki akartam mondani. Fájt az a súly, ami a lelkemet nyomta, feszített, és egyben ez késztetett arra, hogy kimondjam. Megértően megszorította a kezem és hüvelykujjával finoman megsimította a bőrt. Rögtön megértette a dolgot. Nem kérdezte, mi célból csináltam. Tudta.

– ...hogy amíg nincs eszméleténél el tudjak menekülni – mondtam ki, mire muszáj volt lehajtanom a fejem. Nem éreztem megbánást, mert tudtam, hogy megérdemli mindazok után, mint amiket én már számtalanszor átéltem. – A... a szilánkok beleálltak a bőrébe és... – ekkor hirtelen fejbe csapott a felismerés, Amikor lent a falnak csapott, nem láttam rajta egyetlen sérülést sem, ami be lenne kötözve, vagy összevarrva. A bőre makulátlan volt, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint, aki pár órával ezelőtt egy bosszú áldozata lett volna. Hogyan lehetséges ez egyáltalán? 

– Lehet egy kérdésem, öhm... izé... – próbálkoztam, majd leesett neki a dolog, és kisegített.

– Jiro – bólintott. (ejtsd: Dzsiró)

– Köszönöm – mondtam, majd mondtam volna tovább, de megakadtam és értetlenül néztem rá... Jiróra.

– Jiro? – kérdeztem vissza, mire bólintott megerősítésképp. – Milyen név ez? – kíváncsiskodtam.

– Japán eredetű...

– Miért van neked japán neved?

– Japán pótszülők, én pedig örökbe fogadott vagyok...

– Jó, de miért? – kérdeztem meg újból, mert amúgy tök szép név volt, de azért szerintem teljesen jogosan kérdeztem meg. És bár sok közöm nincs hozzá, mégis egyre jobban foglalkoztatott a kérdés, hogy vajon miért van olyan arca, mint nekem, mégis japán nevet visel. – Attól még lehetett volna angol neved is

– Anyám egyszer azt mondta, mikor ezt a témát felhoztam, hogy azért, mert egyrészt a "Jiro" azt jelenti, hogy "második fiú", tehát én vagyok a második fiúk, másrészt meg.. a jelentése közel áll a második okhoz, de...

– Nem igazán akarsz róla beszélni?

– Ha lehetséges, inkább hanyagoljuk – nézett a szemembe kérlelően, mire én bólintottam ő pedig megpaskolva a kezemet felállt újból, de ezúttal ki is ment a szobából. Fekvőhelyzetemből utána néztem, és pár perc után egyszerűen nem fért a fejembe, hova mehetett, mert nem olyan nagy ez a lakás, de azért még is.

Félek.

Mi van akkor, ha ő is azért van itt, mert ártani akar nekem? Semmi biztosíték nincs rá, hogy nem hazudott azzal a kijelentéssel, hogy nyugodtan megbízhatok benne...

Te most engem kérdeztél? – szólalt meg Sarcy.

Hát, mondhatjuk úgy is – válaszoltam.

Nem tudom, hogy mi folyik itt. Nem látok át rajta, és eddig még másik emberrel sem találkoztam, szóval nem tudom, mit kéne tenni. Egyelőre ne bízz meg benne... – javasolta.

Rendben – egyeztem bele.

Pár perc után újra felbukkant, egy elsősegély dobozzal a kezében.

– Na, itt is vagyok – masírozott be a szobába felnyitva a doboz tetejét. Gyanakodva néztem rá, de nem adtam különösebben hangot a gyanakvásomnak.

– Szóval, szerettem volna kérdezni valamit – folytattam a félbehagyott kérdésemet, mire csak hümmögött egyet, miközben az elsősegély eszközök között kotorászott kötszert keresve. – Hogyan lehetséges, hogy a tükrös tervem által Huckba állt üvegszilánkoknak mostanra már nyoma sem maradt a bőrén? – tettem fel a kérdésem, mire Jiro megállt a mozgásban, mintha lefagyott volna. lassan rám emelte tekintetét, majd alig észrevehetően nyelt egyet. Még mindig fekvő helyzetből bámultam rá a legsemlegesebb tekintettel, és láttam, ahogy egy izzadtságcsepp fut végig homlokán.

Sziasztok!/ Hi Everyone!/ Annyeong!/ Ohayo! :3

Remélem tetszett ez a fejezet. A tervem az volt vele, hogy még 0:00-kor felrakom, ám ezt nem igazán tudtam összehozni az átírás, és a címen filózás miatt... meg még egyéb dolgok miatt is. De ezt tudtam is, csak mostanra már teljesen mindegy.

Ja, igen, mielőtt elfelejtem. Létrehoztam egy facebookos csoportot a blognak, amit vagy aminek a linkjét megtalálhatjátok az oldalsávban. Mindenkit szeretettel várok a csoportba. :)

Sikerekben Gazdag Boldog Új Évet Kívánok minden kedves és kedvtelen olvasónak! :D:3

Vár ránk 2017, hogy minden rejtélyét és kihívását felfedezzük!

Ui.: köszönöm, hogy elolvastad!

 Mel xx