3. fejezet - Bizalmatlanság

"    – Szóval szerettem volna kérdezni valamit – folytattam a félbehagyott kérdésemet, mire csak hümmögött egyet, miközben az elsősegély eszközök között kotorászott kötszert keresve. – Hogyan lehetséges, hogy a tükrös tervem által Huckba állt üvegszilánkoknak mostanra már nyoma sem maradt a bőrén? – tettem fel a kérdésem, mire Jiro megállt a mozgásban, mintha lefagyott volna. Lassan rám emelte tekintetét, majd alig észrevehetően nyelt egyet. Még mindig fekvő helyzetből bámultam rá a legsemlegesebb tekintettel, amivel tudtam.

– Szóval? – vontam kérdőre, közben láttam, ahogy egy izzadtságcsepp fut végig homlokán."

Amilyen kétségbeesett és gyenge voltam fél órával ezelőtt, olyan bezárkózott és gyanakvó lettem mostanra. Nem bíztam benne, annak ellenére is, hogy azt mondta: "...teljesen az a megbízható típus vagyok."

Meg a nagy francokat. Egyáltalán nem úgy néz ki, és valószínűleg még az is benne van a pakliban, hogy Huck cinkosa. Sőt, biztos.

– Sebhelyek? – kérdezett vissza, mint egy hülye, aki azt sem tudja miről van szó, de láttam, ahogy újra nyel egy nagyot. Ideges volt, eléggé nyilván való volt, de nem vallotta volna be a világért sem. – Biztos nem mentek olyan mélyre, vagy csak rosszul láttad, hogy beleállnak – kereste a kifogásokat. Idegesített, hogy hülyének néz, a harag szikrája gyűlt meg bennem, de a hangomat mégsem emeltem fel, csak gúnyosan megszólaltam:

– Igazad lehet – tűnődtem el, mintha hinnék neki, de igazából csak húzni akartam még egy kicsit az időt, hogy egyre rosszabbul érezze magát a végére, mikor már zsarnok módjára fogom vallatni az igazságról.

– Na, látod – mosolyodott el erőltetetten. – Nem is ke-

– Akkor biztosan rosszul láttam, ahogy beáztatja a fehér lepedőt a vörös folyadék, igaz? – néztem mélyen a szemébe vádlón, félig felhúzott szemöldökkel, majd felültem, mert kezdett kényelmetlen lenni az a helyzet. – És biztos nekem kell a szemüveg, hogy legközelebb ne tévesszem el.

– Hát... – vakarta meg a tarkóját. – Nem gondolnám, hogy rosszul látsz. Csak hallucinációk is felléphetnek egyes esetekben.

– És én biztos, hogy hallucináltam – vontam le a nyilván való lényeget.

– Lehetséges.

Nem tudtam, mit gondoljak. Erősen gyanús volt az az elmélet, hogy valami nem e világi dolog van a háttérben, még sem tudtam, mi az. És sejtelmem nem volt, hogy mire kérdezzek rá. Az egész homály volt, de valahogy éreztem, hogy Jiro válaszokat tud adni azokra a dolgokra, amik nem világosak.

– Ch... – ciccegtem hitetlenül. – Ugyan, kétségkívűl van valami a háttérben, csak nem akarod, vagy nem mondhatod el! – emeltem fel egy kicsit a hangomat.

– M-már miért lenne? – dadogott. – Még ha lenne is, de nincs, akkor sem lenne hozzá sok közöd – próbált magabiztosnak tűnni, de én még így is átláttam rajta. Hát, basszus, remegett a hangja a gyereknek, ezt ki nem veszi észre? Végül is lerendezte a dolgot ennyivel, csak hogy nekem lett volna még mondanivalóm, amit a világért sem tartottam volna magamban. Visszafordult tevékenységéhez, és ahogy letekert egy bizonyos mennyiségű gézt, majd levágta azt, látszólag sértődötten megszólaltam:

– Hogy mondhatod akkor, hogy bízhatok benned, ha te látszólag nem teszed meg ugyanezt? – vontam kérdőre.

– Ne feszítsd túl a húrt, kérlek – na, visszanyerte valamennyire a magabiztosságát, még ha ez csak egy álarc, és úgy néz ki, uralni tudja a helyzetet, mert már nem olyan ingatag, mint amikor hirtelen felhoztam a témát. Elmehetne színésznek, csak előtte még azért gyakorolnia kéne. – Ha eljön az ideje válaszokat fogsz kapni a kérdéseidre, de az n–

– Ha eljön az ideje?! – nevettem fel hitetlenül félbeszakítva a mondandóját. – Mit vársz? Hogy egy kíváncsi kamasz évekig várjon egy kicseszett válaszra?! – akadtam ki. Nem igaz, hogy nem lehet megmondani, mi a fészkes fene van itt! – Ch, hát ezt nem hiszem el... – dőltem vissza az ágyra. 

Ezután pár percig síri csendben tisztította ki a sebeket és kötözte be a csuklóimat, miközben látszólag valamin egyfolytában járt az esze. Én pedig duzzogtam, mert nem kaptam választ. Már akkor tudtam, hogy a vallatós tervem nem fog beválni, mikor már összeszedettebben válaszolt az újabb keresztkérdésemre. 

– Ahhoz képest, hogy Huck mennyi éven át próbált kordában tartani a legnagyobb sikerrel, eléggé harcias, és ahogy elnézem kissé lobbanékony természeted lett – jegyezte meg halkan, miközben a gézt másodjára kötötte át a jobb csukló körül. Erősebben szorította rá, mire halkan felszisszentem. – Pedig ilyenkor azt várná az ember, hogy valami visszafogottabb, és engedékenyebb személyiség formálódik meg, a te eseted viszont pont a dolgok ellenkezője. Mint egy lázadó gyerek, aki megpróbál fellépni a nagyobb hatalmak ellen, hogy bizonyíthassa rátermettségét – jegyezte meg. Elemzett engem, mintha egy kísérleti alany lennék, akit a következő vizsgálatra készítenek fel, de előtte még adatokat gyűjtenek össze róla, milyen változások történtek az utóbbi kísérlet alkalmával.  

– Biztos ritka egyén vagyok – gúnyolódtam, kis éllel a hangomban. 

– Valóban – helyeselt, majd áttért a bokáimra is. Nem zavartatta magát, egyáltalán nem. Nyugodtnak látszott, de én azért kíváncsi lettem volna arra is, belül mennyire lehet az. 

Jiro

Úgy éreztem magam, mint aki kihallgatáson van. Az állandó kérdezősködése eleinte szinte teljesen megrémisztett. Nem tudtam, mivel hozakodjak elő, ami még talán hihető is, de a próbálkozásaim egyértelműen gyengék voltak. Nem vette be. Nem csodálom, hiszen sosem voltam eddig még ilyen helyzetben, és nem igazán voltak ismereteim afelől, hogyan kezeljem az ehhez hasonló szituációkat. Ezt valószínűleg ő is tisztán láthatta, és fél úton sikerült is ezt kihasználnia, ám a vége felé sikerült összeszednem annyi bátorságot, hogy észrevétlenül felvehessek egy álarcot.

– Ne feszítsd túl a húrt, kérlek – próbáltam kicsikét lenyugtatni az én, többnyire higgadt hangnememmel, de látszólag semmilyen hatást nem sikerült rá gyakorolnom. Túlságosan sértett és gyanakvó volt ahhoz, hogy a rejtett jeleket észrevegye. – Ha eljön az ideje válaszokat fogsz kapni a kérdéseidre, de az n–

– Ha eljön az ideje?! – nevetett fel hitetlenül ezzel egyidejűleg bele is vágva a mondatom közepébe. – Mit vársz? Hogy egy kíváncsi kamasz évekig várjon egy kicseszett válaszra?! – akadt ki, látszólag teljesen. Nem értettem, mi volt a baja, hiszen egy elég lényeges kérdésre nem adtam neki választ, ami valljuk be, előtte örökre titok kéne, hogy maradjon a sötét alvilág, vagyis Nilfheim hatalomra jutása érdekében. Talán én voltam a hülye, amiért nem voltam képes kamasz fejjel nézni a dolgokat, és még meg sem próbáltam, mert nem tudott túlzottan érdekelni.

Pár percig nem kíséreltem meg, hogy hozzászóljak, mert valahogy éreztem, hogy nem lenne belőle értelmes beszélgetés, ergo eléggé duzzogó fejet vágott, szóval jobbnak láttam, ha békén hagyom, amíg lehiggad egy kicsit.

Azt veszem észre, hogy harcias személyiség fejlődött ki benne, ami általában nem szokott előfordulni a terrorban tartott egyéneknél.

–  Ahhoz képest, hogy Huck mennyi éven át próbált kordában tartani a legnagyobb sikerrel, eléggé harcias, és ahogy elnézem kissé lobbanékony természeted lett – jegyeztem meg fel sem nézve a csuklója kötözéséből, amikor éppen kicsikét megszorítottam a kelleténél jobban, és felszisszent. De nem kértem bocsánatot, nem az a fajta vagyok. – Pedig ilyenkor azt várná az ember, hogy valami visszafogottabb, és engedékenyebb személyiség formálódik meg, a te eseted viszont pont a dolgok ellenkezője. Mint egy lázadó gyerek, aki megpróbál fellépni a nagyobb hatalmak ellen, hogy bizonyíthassa rátermettségét – magyaráztam levágva a felesleget és betűrtem a gézt az előző réteg alá, majd biztosítottam egy tűvel.

– Biztos ritka egyén vagyok – gúnyolódott kis éllel a hangjában. Egyáltalán nem tudtam meg érteni, mire fel ez a szurkálódós hangnem. Ha nem tetszik neki valami, fogja be.

– Valóban – helyeseltem, mert attól függetlenül, hogy nem igazán csíptem most még a búráját, igazat mondott.

Delina szobájának ajtaját becsukva sóhajtottam egyet.

Olyan nehéz eset, de való igaz, hogy miután a bokáját vettem kezelésbe, egy szót nem szólt, csak bámult ki az ablakon. Az elsősegély dobozt is bent hagytam nála, fogalmam sincs miért. Talán annak fényében, hogy ha bármi baja van, használjon onnan, amit tud, vagy csak nem volt kedvem visszacipelni.

A lépcsőn lefelé haladva hallgattam a fadeszkák jellegzetes nyikorgását, ami egy kissé furcsa, de többnyire kellemes hatást keltett bennem. Még annak ellenére is, hogy  nem úgy nézett ki, mintha olyan kellemes lenne itt élni.

A korláton gyengéden végigcsúsztatva a kezem észrevettem a bal oldalamon sárgára festett fal és a mennyezet találkozásánál egy repedést. Csak nem...?

– Végre, Jiro – lépett a lépcső legalsó foka elé, és engem nézett csípőre tett kezekkel. – Mi tartott ennyi ideig? hajnali három van! És még azt is ki kéne találni, mi legyen a délelőtti jelentéssel! – háborgott, mint egy vénember. Bár, annyira nem is mondok hülyeséget, ha több, mint 500 éves...

– Miért, mit akarsz csinálni? – lépdeltem le a gerendákról, melyek közül a legutolsó sokkal panaszosabban nyögött fel mind közül. Megfordulva szemöldökömet ráncoltam, és az utolsó fokot  kémleltem, hátha rájövök, mi a baja, de egyértelműen csak régi volt, és le kellett volna már cserélni. Életveszélyes volt azon a lépcsősoron közlekedni.

– Nem hallasz jól, öcsém? – hadonászott kissé idegesen, Huck.

– Ne, haver, ezt ne erőltesd, nem a te stílusod – ingattam a fejem kikerülve . – Hova lett az a hűséges és mindig pincsikutyaként mozgatható alattvaló, aki holtig szolgálná az Urát? – kérdeztem kikerülve alakját, majd a nappali közepére trappolva ledobtam magam a hatalmas, puha kanapéra.

Körülnézve a helységben nem is nézett ki úgy, mintha itt állandó atrocitás lenne, mert a falak bordó színe, és néhol felbukkanó festmények a falon egy-egy tájról, valamint a díszes bútorok egyáltalán nem árulkodnak sötét auráról, ami ellenben áll azzal, hogy a ház körül állandó védőmező van felállítva. Majd a tekintetem a, még mindig lépcső aljában álldogáló démonra terelődött. Tanácstalanul és némán szögelt le egy helyben, amit nem igazán tudtam mire vélni. Ennyire zokon vette a beszólásom? Mi lelhette?

– Ember, minden rendben? – könyököltem a térdeimre, és kíváncsian méregettem. Már-már szerencsétlennek hatott a szitu. De nem válaszolt. – Hé! – lóbáltam a karomat, de semmi. – Istenem, gyere már! – álltam fel, majd odalépve hozzá megragadtam a csuklóját, és a kanapéhoz vezetve leült a kipárnázott garnitúrára. Megálltam mellette, két könyökét ugyanúgy megtámasztotta térdein, mint, ahogy én tettem pár másodperce.

– Mi a bajod? – kérdeztem meg újból, mire lassan felemelte a fejét, és szemembe nézett. A tekintete vörösen izzott, láttam az ölni akarás vágyát abban azokban a szemekben, de valószínűleg az indulat nem feltétlen felém irányult, ezért megijedni sem igazán volt okom.

– Ha vége ennek az egésznek, kinyírom ezt a hülye kis cafkát – szólalt meg erősen érdes, mély hangon, mely egy óriásra emlékeztetett, és haraggal telve tekintett fel az emeletre. Pedig az nem tett ellene semmit. – Ma. Elmegyünk Helheimbe. Leadjuk a jelentést. Megkapjuk a parancsot, bármi is legyen az, és pár nap múlva visszavisszük, hogy elvégezze a szertartást a nagyságos kitaszított uram – tervezgette előre a dolgokat, és nagyon kevés kellett ahhoz, hogy ne változzon át ott és akkor. – Aztán... – vett egy mély levegőt nyugtatásképp, majd behunyta szemét, amit a következő másodpercben felnyitva, szemében már hűlt helye volt a vörös izzásnak. Kissé ijesztő hatást keltett bennem, hiszen én nem voltam teljesen helheimi démon, és nem igazán vagyok ehhez hozzászokva. – Megöljük, mikor már semmi ereje nem lesz a védekezéshez...

– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit... túlságosan elhamarkodott és durva? – A dolgot elleneztem, hiszen nem igazán volt ínyemre megölni olyasvalakit, akit igazából még nem is ismerek. Bár, ezalatt a fél óra alatt, amíg bent voltam Delina szobájában, jobban kiismertem, mint egy lovat, amely egész nap be van zárva egy karámba, hogy csak ő legyen a figyelem középpontjában. És amiért elleneztem a dolgot, ennek hatására nyilván megpróbáltam jobb belátásra is bírni. – Nem tett ellened semmit, mégis így bánsz vele.

– Minden napomat megkeseríti! – érvelt bénán.

– De nem ő tehet róla, hogy téged választottak ki a védelmezőjének ebben a világban, amíg Asgardban elcsendesedik a helyzet, és minden fel nem borul abban a sorrendben, ahogy azt az Urad is mondta – keltem a lány védelmére. – Fel tudod fogni? VÉ-DEL-ME-ZŐ! Ennek a szónak jelentése van, ami egyáltalán nem hasonlít erre az állapotra. Te nem a szó jelentésének megfelelően cselekedtél, hanem annak ellenszegültél.

– Honnan tudjam, mi az igaz jelentése? – kérdezte értetlenül, mint aki szarik rá, mi van azzal, akivel 17 éve együtt él.

– Látod, pont ez a baj. Te belül is olyan undorítóan visszataszító vagy, mint kívülről. Semmi olyan érzelmet nem tározol, ami jóindulatú lenne. – Odasétáltam a vele szemben lévő fotelhez, és leültem. Karomat térdemen megtámasztva összekulcsoltam kezeimet, és azt figyeltem. – Már az elején elrontottad. Úgy kellett volna kezelned, mintha a saját ivadékod lenne.

– Hogy kezelhetnék egy olyan lényt, mint ő, a saját ivadékomként?! – háborodott fel teljesen, és még fel is pattant ültéből széttárva a kezét.

– Nyugodj meg szépen, és ülj vissza – utasítottam finoman, mire szó nélkül visszaült. Sokszor gondolkodtam már rajta ezelőtt, hogy nekem miért képes engedelmeskedni ilyen kis semmiségekért is, ha másnak csak hátat fordítva röhög. Mit láthat bennem? A hatalmat? Egy ébredő erőt? – Ha lennének olyan érzéseid, amik egy e világi embernek megvannak általában, nem kérdeznéd ezt. De mivel démon vagy...

– Van ez így! Ha eddig kibírta, ezután is kifogja!

– Tudod, mikor van a születésnapja? Megünnepeltétek valaha? Szereztél neki valaha örömet? – tettem fel neki a kérdéseket vádlón, mert amúgy teljesen jogosan kérdeztem azt, amit. Szerintem. Ha Delina annyira rossz környezetben volt eddig, mint ahogy azt én gondolom, jobb lesz ezen minél előbb változtatni valahogy.

Huck csak tagadólag rázta a fejét unott arcot vágva. Kezdett feldühíteni a viselkedése.

– Odafigyeltél te rá egyáltalán az évek alatt? – akadtam ki most én, és karjaimat félig kitárva meredtem rá. Megkérdeztem, pedig nagyon is tudtam a választ.  

Inkább leintettem, hogy ne is mondjon semmit. Nem akartam, hogy bármit is mondjon ezzel kapcsolatban.

– Tudod, mit? – vettem kezembe egy lapot és egy tollat, ami éppen az asztalon hevert előttem, és lefirkantottam rá egy szót, majd odanyújtottam neki, mire ő a kezét tartotta, hogy elvegye, de én csak belenyomtam a tenyerébe.

– Mi ez? – fürkészte a lapot értetlen tekintettel.

– Egy szó, amit biztosan nem fogsz tudni betartani, de reménykedem benne, hogy ennek hatására valamennyit változni fog a helyzet – vázoltam a helyzetet az arcát nézve, mely tele volt barázdákkal. Szerintem minden napos volt neki ez a maszk.

– Mit jelent? – mutatta felém a cetlit, amire a "szeretet" szó volt felvésve. Tudtam, hogy többynire lehetetlen egy démont ilyesfajta lágy és teljesen gyengéd érzelmekre tanítani, én még sem akartam elhagyni ezt a helyet anélkül, hogy meg ne próbáltam volna valamit segíteni Delina helyzetén.

Őszintén sajnáltam azt a lányt, amiért így kell élnie. Bár a háttérsztorikba még nem igen vagyok beavatva, szinte biztos vagyok benne, hogy nem fogja tovább bírni, ha mást sem tapasztal, csak egy felsőbb hatalommal rendelkező személy haragját. Bele fog roppanni, még annak ellenére is, hogy annyira erősnek és harciasnak mutatja magát.

Sok olyan emberrel találkoztam, akik a legnagyobb igyekezetükkel próbálták elrejteni a gyengeségeiket, hogy elkerüljék az olyan helyzeteket, amikben ők maradhatnak alul. Ilyenkor az ember azt hiszi, hogy el tudja rejteni a dolgait, ha erőssé és félelmetessé válik, de egyszer mindenki szembe találja magát egy olyan személlyel, aki egy pillanat alatt lerombolja azt a fényes önbizalmát, melyet egészen addig építgetett az emberek félelméből. És akkor rá kell jönnie, hogy valójában semmit sem tett, ami említésre méltó lehetne, csak saját magát védte, felmászott a rangsorbeli létrán, viszont igazából csak a legaljára jutott. A legaljára, ahol már egy senkinek számít.

– Az a szó... – kezdtem – a másik elfogadását, védelmezését és a szívünkbe zárását jelenti. Azt jelenti, hogy van valaki, aki a legfontosabb számunkra – magyaráztam.

– És ezt miért is írtad le egy papírfecnire? – ráncolta szemöldökét.

– Hogy kirakd egy olyan helyre, ahol mindig láthatod, és ezáltal mindig emlékezz arra, mit kell adnod Delinának.

– Miért, mit kéne adnom neki?

– Szeretetet – mondtam ki olyan gyengédséggel, mintha egy porcelán babához beszélnék. De sajna nem ez volt a helyzet.

– KI. VAN. ZÁRVA! – rikácsolta és egy pillanatra lángok lobbantak fel mögötte, míg szeme vörösen izzott. Hú, mérges volt, és mivel nem akartam, hogy a végén úgy végezzem ebben a házban, mint egy hulla, inkább annyiban hagytam a dolgot.

– Jó, oké, értettem – tartottam fel kezemet védekezőn, majd felálltam, és járkálni kezdtem a nappaliban, és addigra már Huck is lenyugodott. – Egy kicsit eltértünk az eredeti témától.

– Valóban – helyeselt ő is. – Szóval arra gondoltam, hogy... – kezdte magyarázni az eredeti tervét, de igazából alig figyeltem oda rá. Ha őszinte akarok lenni, semennyire sem figyeltem oda. Mert nem tudott érdekelni. Neki van meg a terve, nem nekem, de nem kötelezhet arra, hogy meghallgassam. Úgy is ő tudja, hogy mit akar.

Miközben azt mutogatta egy fura térképen, merről tudja majd megközelíteni az elhagyatott palotát Helheimben, felpillantottam az emeletre. Nem tudom, mi volt ez a mániám, lehet, hogy azért nézegettem annyira a lépcsősort, mert tudat alatt így terveltem ki azt, hogyan lehetne valakit megölni rajta. Én és a beteg elmém.   

De akár hogy is számítottam az érkezésére, nem jött le, és bár valahol azért örültem is neki, kíváncsi lettem volna, hogy van.

Amint a Nap előbukkant, és a hátsó kert felől bevilágították a nappalit első sugarai, Huck már indulni készült, de én még Delina szobája előtt álltam vagy tíz perce.

Nem mertem bemenni.

Állandóan hezitáltam, és két percenként érintettem meg a kilincset azt érezve, hogy már összeszedtem a bátorságom, de végül mindig visszahúztam, mert a gyávaságom hirtelen mindig visszafogott. Egyáltalán nem tudtam kiigazodni magamon.

Mi a bajom? Miért nem tudok bemenni egy szobába? Mitől félek?

          Hát biztosan nem a harciasságától, az inkább aranyos. De mivel annyira nem is ismerem, más kifogást nem tudnék találni.

– Jiro! – egyik lábát felrakta az első lépcsőfokra, míg kezével megkapaszkodott a korlátban, és a lépcső aljáról szólt fel, mire odakaptam a fejem. – Mit tökölsz még? – tárta szét karját, míg homloka ráncba szaladt.

– Én csak...

– Gyere már! – intett a kezével, aztán eltűnt a fal takarásában, ahogy fél percen belül én is csak árnyéka voltam önmagamnak, és már csak az emlékem maradt.

Ott. Az ajtaja előtt.

Delina Flash

Utálom az érzést, miszerint egyedül vagyok. Minden nap arra ébredni, hogy senki sem vigasztal, és senkinek sem mondhatom el, mit érzek. Néha mennyire fáj, nyom itt belül, ahol sajnos nem tudom megérinteni a fájó területet, hogy enyhítsek a rám nehezedő súlyon. Túl nehéz, és egyedül nem bírok el vele. 

Reggel nyolc körül keltem fel, aminek oka a kintről jövő tavaszi idő hangulata és a madarak gyönyörű éneke, mely kellemes érzést keltett. A környezet nem a megszokott volt, sokkal inkább, mint egy álomvilágban, amit még akkor sem tudunk elérni, hogyha egész életünkben csak nyújtózkodunk érte. Felülve az ágyamban lábamat lelógatva kémleltem a padlót, majd nem sokkal utána megkíséreltem a lábamra állni, ami meglepően bökkenőmentesen alakult. Nem fájt semmim, pedig hatalmas fájdalmakra számítottam, melyektől ordítani tudnék, vörös foltokra, csordogáló vérre de mindez elmaradt. 

Mi a franc? 

Elindultam a fürdő felé, ami kiérve a szobámból pont jobbra volt, és berontottam a kis helységbe. A tükör elé állva idegbetegen tépkedtem le csuklómról a kissé durva anyagot, majd amikor már csak az a rész maradt, ami a kötél helyét jelzi, megálltam. Rosszat sejtettem, de igazából fogalmam nem volt, mire számítsak. Azt sem tudom, mit kerestem ott. Csak gondolkodás nélkül cselekedtem, de ha eddig simán mentem a magam feje után, most miért állnék meg? 

Minden mindegy alapon hezitálás nélkül lerántottam az anyagot, de közben becsuktam a szemem. Vártam, azt viszont magam sem tudom, mire, csak várni akartam, mielőtt meglátom, mi a végeredménye a tegnapi bántalmazásnak. Aztán kinyitottam a szemem, de nem voltam képes elhinni azt, amit láttam, ugyanis... a sebnek nyoma sem volt. Ezt tudván teljesen őrületbe esve, és kapkodva kötöztem ki a másik csuklómat és a bokáimat, de mindenhol makulátlan volt a bőröm, és egy karcolást sem lehetett rajta észlelni. 

A jobb olalamhoz kaptam, de ott még fájt egy kicsit egy ponton, és ez egyfajta kisebb megkönnyebbüléshez adott jogot. Viszont még így is aggasztott a dolog. Kísérletezés céljából gondoltam, elvágom még pár helyen a bőröm, kíváncsi vagyok a reakcióra. Így hát kitrappoltam a fürdőből és a lépcsőn lerohanva a nappalin keresztül a konyhába vettem az irányt.

Hogy miért?

Össze kellett ahhoz törnöm egy alkoholos üveget, és valamivel össze kellett kenni, hogy eléggé piszkos, koszos és baktériumokkal teli legyen.

Az eszem megáll, te nem vagy normális! – szólalt meg, Sarky újra a fejemben, mire csak megforgattam a szemem.

Tudhatnád, hogy miért csinálom – néztem körül a konyhában valami szeszes ital után kutatva. 

Nem, képzeld nem tudom! 

Talán azért, hogy megbizonyosodjak az igazságról... Na nem, mintha az elég bizonyíték lett volna, hogy a tegnapi elég súlyos sérüléseim ilyen hamar, mondhatni rohamtempóban gyógyultak be, de a természetemből adódóan nem tudtam teljesen elhinni, amíg saját szemmel nem tapasztaltam meg.  Apropó... a sebek. 

A kötél hogyan került le rólam? Így visszaemlékezve meglepő, hogy szabadon keltem fel, nem pedig a zsinegek érszorító fogságában. 

Vajon ki lehetett? Huck biztosan nem, ő hagyná, hogy egész nap ott száradjak ki a francba, ráadásul tutira elgémberedne mindenem.

Jiro? Nagyobb a valószínűsége, hogy ő volt, bár nem tudom, mikor érkezhetett ide, lehetséges, hogy azután keltem fel, hogy ő levette rólam a köteleket? Mi az igazság? Találkozok még vele, hogy feltegyem neki a kérdéseim? Várjunk csak... ő Huckkal cimborál, kizárt, hogy megint szóba álljak vele! Ráadásul nem volt képes elmondani, amit én tudni szerettem volna. Tehát mindenki ellenség... 

Amint megtaláltam a szeszes italok egyik rejtek helyét az egyik szekrény tetején, az alatta elhelyezkedő pultra térdelve próbáltam leszedni a tetejéről egy üveg Whiskeyt, de egy másodpercre elvesztettem az egyensúlyomat. Így történt az, hogy ugyan sikerült megkapaszkodnom a kis szekrény ajtajában, mivel nagyobb volt a ráható erő, mint, amit elbírt volna, kiszakadt a helyéről, és velem együtt a bútor is lezuhant a kicsempézett padlóra.

Az esés olyan szerencsétlenre sikerült, hogy a bútorban lévő üvegpoharak egytől egyik kizuhantak, és a fele rajtam landolt, a többi viszont mellettem tört szét ezer apró szilánkra. Volt köztük nagyobb is, ezek vagdosták szét előszeretettel a bőrömet ezer, és még több helyen.

– Franc – sziszegtem fájdalmasan, és a szilánkokban fekve a plafont bámultam. Fájt ugyan, de pont kapóra jött a dolog, mert így megfigyelhettem azt a folyamatot, amire kíváncsi voltam.

A sebekből folyni kezdett a vénás vér, majd észrevettem, ahogy a legközelebbi seb milyen gyorsan kezd el összehúzódni, ami a jobb karomon volt. Ahogy felemeltem az említett testrészt, hogy jobban megfigyelhessem a folyamatot, tágra nyílt szemekkel néztem végig, ahogy begyógyul, majd cuppanó hangot kiadva felszívódik egy heg mentes bőrt hagyva. Mi a franc?! Ahogy a testem többi részére kaptam a tekintetem, valami megdöbbenés szerű játszódott le bennem. Ez olyasfajta megdöbbenés volt, mikor az ember nem tudja elhinni, hogy léteznek tündérek, majd az eddig hamisnak vélt lények egyszer csak feltűnnek előtte, de megszólalni már nem tud, csak tátogni, mint egy partra vetett hal. Ja, és ráadásul olyan, mintha sokkot kapna.

Na körülbelül én is majdnem sokkot kaptam, amikor a szilánkok által ejtett karcolásoknak csak a hűlt helye maradt, semmi nyom nélkül.

Szerintem teljesen jogosan teszem fel a kérdést, hogy ez mi, ha nem boszorkányság? Esetleg én vagyok a boszorkány? Megátkoztak? Mi történik velem?!

Úgy éreztem magam, mint aki megőrült. Hülyén nevettem, mint akinek elmentek otthonról, és hirtelen két lábra ugorva nem foglalkoztam azzal, hogy jó pár szilánk beleállt a talpamba, egyszerűen hidegen hagyott, majd ok nélkül kirohantam a nappaliba, ahol elestem a felhajtott szőnyeg szélében,  ami nem mellesleg úgy nézhetett ki, mintha éppen a hattyúk táncát gyakorolnám, és pofára estem. Innentől minden homályba esett egy jó pár ideig...

     Csatlakozz a facebook csoporthoz!